Szabó András: Csíkzsögöd. Nagy Imre képtár (Székelyudvarhely, 1996)

MOTTÓ

„Külsőországokban bámuljuk a ritkaságokat, meg is fizetjük a nézéseket, miért kelljen hát a hazabelieket elhallgatni és elrejteni, melljeket az idegenek kihordanak és fennyen mutogatnak; azokat hát nem esmemi hiba is, szégyen is." fogalmazta Bakó Ferenc: Pamassusi időtöltés. Hetedik darab. Egyedi ritkaságok című könyvében, még a XVIII, században.

Európai műveltségünk elválaszthatatlan a görög és a latin kultúráktól, s mint ismeretes, a latin nyelv volt sokáig és kizárólagosan az európai szellemi alkotás nyelve.

Innen a museum szó is.

Ezt a szót a XVII. század közepéig még az eredeti jelentésében használták: a tudományok és a költészet otthona. De tanulóház jelentéssel is bírt. Az alap a musa szó, ami egyes számban elsődlegesen éneket, verset jelent, többes számban pedig tudományokat, amelyekkel a tanulóházban foglalkoznak.

Az idő múlásával — a gyakorlati élet állandó jellegű tudatformáló hatásának a következtében —, e fogalmak értelmezései megváltoztak. Tehát a múzeum már nem a hajdan virágzó balkáni és appennini kultúrák szerint kitermelt intézmény, amit a történelem ránk hagyatékolt. Számunkra a múzeum a tanulmányok tárgyainak és a tanulmányoknak a tárháza. Kézről-kézre, tudósról-tudósra, s így nemzedékről nemzedékre és állandóan szaporodva öröklődtek generációkon át az összegyűjtött készletek. Ezeket nevezzük ma közgyűjteményeknek, amelyeknek többsége műfajilag igen változatos, de vannak sajátosak is: például a Nagy Imre-hagyaték.

1