Ivácsony Zsuzsa - Szabó Károly - Tófalvi Enikő (szerk.): Anna-sorsok. Válogatás a Haáz Rezső Múzeum pályázati kiírására készült irodalmi művekből (Székelyudvarhely, 2015)

hozhatunk döntést. ítélkeznünk se lenne szabad, de sajnos a mai világunk egyik fő jellemzője a másik kritizálása, kigúnyolása. Ez nagy tévedés, mert mi is ugyan olyan emberek vagyunk, mint a többi. Mi is elkövetünk életünk során millió hibát. Annyi válto­zott Anna ideje óta, hogy nekünk, nőknek is lehet most már saját döntésünk, és nem csak a férfinak van joga, sőt most már a férfi­nak arra sincs joga, hogy irányítson bennünket. Minden nőnek meg kell, legyen a szabad akarata. A két történet közül az tetszik jobban, amelyikben Anna el­megy szolgálni egy zsidó családhoz a városba. Ezt össze tudom kapcsolni egy gyerekkoromban hallott történettel. Mamának a testvére nem szeretett volna tovább tanulni és hetedikesen ott­hagyta az iskolát. Kapott egy lehetőséget, hogy felmehet Ko­lozsvárra, egy újszülöttre vigyázni. Amikor a baba hathetes lett, felment Kolozsvárra, tizenhat évesen, június 12-én, egy szerdai napon elkezdte az „önálló életét”. A családnál a főzés, a takarítás, a mosás, a bevásárlás, a gyerekre vigyázás mind az ő dolga volt. Elmondása szerint a csütörtök délutánja és a vasárnapja volt sza­bad. Ilyenkor egy kovásznai barátnőjével kimentek a sétatérre, és nézték a kalotaszegiek táncát. Az ilyen nők, akik családokhoz szegődtek a családok részévé váltak, részt vettek a mindennapja­ikban. Néném három és fél évet volt a családnál, és mikor vissza­jött Kobátfalvára, a gyereket sajnálta otthagyni a legjobban, mert biza három és fél év alatt egy gyerekkel nagyon össze lehet szokni. Anna története remélem felnyitotta sok vele egyidős szemét arra, hogy becsüljük életünket és örüljünk, hogy ilyen jó sorsunk van. Szüléink mellettünk állnak jóban, rosszban és bíznak dön­téseinkben, nem hagynak cserben az életben. A társadalomban mi is embernek számítunk nőként, döntéseink lehetnek és a véle­ményünket hangosan kimondhatjuk, mert mi nők is emberek va­gyunk és jó, hogy végre megértük, hogy nekünk is lehet szavunk. A mi generációnk nem érte azokat az időket, mikor a nőket el­nyomták, de meg lehet figyelni a nagyszüleinknél, ha megkérdik: „ki az úr a háznál?”, természetes a válasz, hogy a férfi és a nőnek kevés a beleszólása a dolgokba. TÓKOS Ágnes Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola, XI. osztály Az Ugrón Alapítvány különdíjasa

Next

/
Oldalképek
Tartalom