Ivácsony Zsuzsa - Szabó Károly - Tófalvi Enikő (szerk.): Anna-sorsok. Válogatás a Haáz Rezső Múzeum pályázati kiírására készült irodalmi művekből (Székelyudvarhely, 2015)
tözött belém. Nem értettem honnan jön. Csak amint megláttam a város fényeit jöttem rá hirtelen örömömnek okára: elszöktem. Otthagytam minden szabályt, minden rigolyát, minden falubéli pletykát, a kapuk előtt ülő vénasszonyokat. Valami leírhatatlan függetlenséget. Ezt éreztem. A város központjában álldogáltam egyedül. A boldogságnak hamar nyoma veszett. Halovány sejtelmem nem volt a jövőmet illetően. Lassacskán botorkáltam, rácsodálkoztam mindenre. Az épületek, a fények, az emberek mind egyfajta kis csodaként tűntek fel a szememben. Rengeteg román zászlót láttam, különböző feliratokat, melyeket kicsiny román tudásom révén nem igazán értettem. Pár óra múlva a fáradtság ledöntött a lábamról. A végeláthatatlan nap minden történése súlyként nehezedett rám. Az utcát megvilágító lámpa fényei lassan egy színes folttá olvadtak, a hangok távolinak tűntek... Csendesen léptem a kis kunyhóba. Édesapám az asztalnál gyújtott a szivarra. Édesanyám csak egy szemrehányó tekintetet vetett rám. A testvéreim mind künn voltak, rendezték az állatokat. Anyám tekintete visszacsapott rám. Szeme elkerekedett, mintha csak valami Isten csodáját látna. „Mit csináltál, Anna?”- tette fel a kérdést megkönnyebbülve. Édesapám bozontos szemöldöke alól rám sandított, majd kárörvendő „mosolyt” küldött felém. Mindketten megrökönyödve bámulták az immáron lapos hasamat. Testvéreim, akik időközben beértek a házba hangos kiabálásba kezdtek: „Nem hoztál helyre semmit Anna, a falu szégyene maradsz, mindenikünket a gúny tárgyává tetted!” Ezután néma csend telepedett a házra, de olyan, hogy még a pókok is ellenem szőttek szemrehányáshálót a sarokban. De szólhattam? Igen, megtehettem volna. Legkisebbként „csend” volt a nevem. De attól, hogy lassacskán néma lettem, még nem siket. Titoktudó és titoktartó voltam. Rejteni vágyott nagy titkok ismerője. Bár ne hallottam volna, mikor nővérem minden esti imában könyörgött, hogy ki ne derüljön, hogy látszatja ne legyen, hogy ő mennyire szereti Mártont. Igen. S most ő az, ki szikrázó szemekkel méregeti legkisebb húgát. De én hallgattam. Okát nem tudom, miért. A némaságot apám recsegő hangja törte meg: „Férjhez mégy Anna... Ez az egyetlen módja, hogy enyhíts a bűnödön!” Egy kenderlepedős ágyban ért utol a kegyetlen ébrenlét. Egy kedves arcú nőt pillantottam meg a sarokban. Mielőtt szóhoz jutottam volna egy jómódú úr lépett be a szobába. Szelíden bemutatkozott, majd mivoltom felől érdeklődött. El akartam hagyni a múltamat, 11
