Ivácsony Zsuzsa - Szabó Károly - Tófalvi Enikő (szerk.): Anna-sorsok. Válogatás a Haáz Rezső Múzeum pályázati kiírására készült irodalmi művekből (Székelyudvarhely, 2015)
egyetlen halvány reménysugarat látni. „Ő az oka”. Ez a letargia késszé tett, hogy elmenjek Rebi ángyéhoz. Szaladva tettem meg a távot. Lélekszakadva rohantam egyetlen mentsváram felé. Az asszony arcát beborították az idő árkai. Gyér haját satnya kontyba fogta. Egy szót se szólt, ahogy én sem. Mindketten tudtuk, hogy miért vagyok ott. Arra gondoltam, rettegni fogok. Eleinte irtóztam a gondolattól, hogy megállítsam a szívét ennek az ártatlan fertőnek. Később csak a félelem tartott vissza. De most egy kis tűz vezérelt. Nem éreztem semmit... egészen mostanáig. A bűntudat és az önmarcangolás vette át az uralmat a tűzön, míg annak csak parazsa maradt hátra. Én, Anna ezt tettem. Képes voltam megtenni. Itt nyugszik Anna, aki megölte régi élete gyilkosát és új élete árnyékát. Megálltam. Az utcánkba vezető ösvényt szegélyező fák meggyérültek és rálátásom nyílt a kunyhónkra. Édesapám éppen akkor lépett ki a tornácra. „Ide akarok visszamenni? A tulajdonképpeni gyilkosaimhoz? Ebbe a faluba, amiért eddig mindent megtettem volna, de ő kiközösített egyetlen ballépés miatt? A faluba, amelynek lakói fekete leplek alatt rejtik el saját bűnüket és e helyett a más baját búsulják? Nem. Nem teszem.” Futásnak eredtem. Minden energiámat futásnak szenteltem, és másnak nem hagytam helyet. Rettegtem, hogy meggondolom magam. Viszolyogtam a gondolattól, hogy visszafordulok... A falun kívül sosem jártam. Egyedül a mezőre tettem látogatásokat, ezrivel. Imádtam a lágy szellőt, a széna illatát. A város egy képzelt világnak tűnt. Egyfajta mesének, melyekkel az édesanyák ringatják álomba a gyermekeiket. Már megtanultam, hogy mesék nem léteznek. Tudtam, merre van a város. A faluban manapság sokat meséltek róla a fonóban. Az ottani helyzet, az új kor, távolinak tűnt, így inkább csak mint pletyka vetődött fel. Legendák keringtek a mesés tervekről. A gazdagságról, az új rendszerről. Kislányként sem igazán érdekelt a politika, ahogy most sem. Egy szekér haladt el mellettem. Arcomat a fejkötőmbe rejtettem. Félelem töltött el, hogy megismernek és hazavisznek. A szekér lelassított. Éreztem, ahogy a végtagjaim megmerevednek, a szívem lassan kihagyott, majd eszeveszett dobogásra indult. Egy férfihang szólított meg. Megkérdezte, miért bandukolok egyedül a sötétben, segítséget ajánlott. A sápadt arcom hirtelen színt váltott. A megkönnyebbülés hulláma tört rám. Azt mondtam, hogy a városba megyek, ahol távoli rokonaim élnek. A férfi nem faggatott. A szekérre ülve megmagyarázhatatlan boldogság köl10
