Ivácsony Zsuzsa - Szabó Károly - Tófalvi Enikő (szerk.): Anna-sorsok. Válogatás a Haáz Rezső Múzeum pályázati kiírására készült irodalmi művekből (Székelyudvarhely, 2015)
Sorsom Finoman forgattam gyenge kezeimben a poharat. Ahogy a hideg napfény besütött az ablakon, ujjaim közt megcsillant a díszes kristálypohárka. Minden szögből megszemléltem, majd fentről lenéztem a fenekére; vastag, szürke por tapadt az aljára. Elmerengtem fölötte. Majd megjelent előttem az az este, mikor utoljára egy pohár fenekére néztem... Éppen jóízűen kacagtunk a legények tréfáin. István mellettem ült, fényes bőrcsizmáján nyugtatva vasmarkát, ő is bekapcsolódott a nevetésbe. Kék szemei úgy ragyogtak a részeg homályban, mint egy-egy csillag. Átkozottul gyönyörű fogait megannyiszor kivillantotta, ha mosolyra kanyarította száját. Jóképű ember volt, sok leány utána fordult a faluban, ahányszor meglátták menni az utcán, a vasárnapi mise végeztével. Okos ember is volt, sokan irigyelték bölcsessége és tudása miatt. De a szépség mindig is előre valóbb volt. Jobbra tőlem Vilma szomszédom Áron izmos karját szorongatta, s majd szétrepedt a hahotázástól. Pirospozsgás orcáján és ragyogó, szénfekete szemein a jó bor boldog íze kacsintott vissza. Szép, fiatal kezemben egy pohár bort tartottam én is. István azt mondta, hogy innom kell. Mégpedig addig, amíg el nem fogy. Erre csak szembekacagtam, és nagyot kortyoltam. A mámor lassan körém fonta vaskos ujjait, és hirtelen, ravasz módon rántott magával az önfeledettségbe. Észre sem vettem, és szálltak a percek. Vilma és Áron nevetve táncoltak, forogtak a többiekkel. Elbambulva néztem, el-elmosolyodva. Aztán egy forró tapintást éreztem a bal combomon, átfutott hátamon a hideg. István közel hajolt hozzám, egy izzadt hajfürtje lógott előttem, majd megéreztem tüzes ajkát a számon. Elemeltem arcomat, és mélyen a szemébe néztem. Gyerekesen, kajánul elmosolyodtam, és a pohár fenekéről kiittam az utolsó korty bort is. Letettem a poharat magam mellé, és hagytam, hogy István magához húzzon. Befeküdtünk a szénába, majd az utolsó dolog, amit láttam magam előtt, hogy István, homlokán gyöngyöző izzadtsággal közeledett a petróleumlámpa halvány fényében. Teherbe estem... Ezután minden csak rosszra fordult. Mihelyst a falu megtudta, nem mehettem el misére, nem járhattam a fonóba, még a lugasban is utánam kiáltottak. Valami módon menekülnöm kellett... Volt abban az időben, a faluban egy vénasszony. Katolikusnak nevelték, de az egész falu boszorkánynak tartotta. Azt mondta tud 7
