Körösfői Zsolt et al.: Bronzkori népek és vízigótok Székelyudvarhely határában (Székelyudvarhely, 2010)
városokba, a területükön talált gót jelenségek régészeti kontextusa alapján megállapítható volt, hogy az építmények akkora már nem álltak. Magyarpalatkán 1948-ban Mihail Macrea a kultúra nyolc csontvázas sírját tárta fel, amelyeket egy felhagyott villa rustica belsejébe ásták, római kulturrétegeket törve át, míg a sóváradi castrumban 1959-ben feltárt két hamvasztásos sír egy katonai épület falát vágta. Az oltszemi, homoródszentpáli római erődítmények mellől is került elő Marosszentanna-Csernyahov-leletanyag, viszont a római és barbár régészeti jelenségek egymáshoz való viszonyát nem ismerjük, feltételezhetően nincs köztük szerves kapcsolat. A temetkezéseket vizsgálva, a Marosszentanna-kultúra erdélyi temetőit ennek későbbi fázisára keltezi Coriolan Opreanu is, megjegyezve azonban, hogy egy részük egykorú kell legyen a Kárpátokon kívüli temetőkkel. A leletek alapján szintén késői keltezést javasolt Székely Zoltán, aki az előkerült II. Constantin érmék alapján a gót uralom kezdetét Erdélyben a Kr.u. 4. század közepére tette. Kurt Horedt a lemezes fibulák elemzésekor hasonló következtetésre jutott. Közismert, hogy régészetileg nagyon nehezen lehet a bevándorlók első nemzedékét megfigyelni, a feltárt települések, temetők már egy későbbi állapotot tükröznek, részben éppen ezért létezik ennyi eltérő elmélet Erdély gót megszállásának kezdetéről. A gótok erdélyi történetének megismerését a régészet előbb említett „fogyatékossága" mellett két másik körülmény is nehezíti, éspedig a korszak nemzetpolitikai szűrön keresztül való tárgyalása, valamint a kutatás elégtelensége. A Marosszentanna-Csernyahov-kultúra hatalmas térséget fedett le, települései, temetői több mai európai állam területén kerültek elő (Lengyelország, Ukrajna, Oroszország, Románia), illetve egy olyan korszakban jött létre és élte „virágkorát", amikorra több nép is visszavezeti történelmét. A kultúrába besorolt lelőhelyek etnikai értelmezése - holott a régészettudomány nem illetékes ennek eldöntésében - így, mondhatni, törvényszerűen nemzetpolitikai kérdés lett. A második világháború idején a Harmadik Birodalom a Szovjetunió európai területeire való igényében történelmi érvként hozta fel a több mint másfél évezreddel korábban élő gót törzsek Dnyeszter, Dnyeper, Don menti szállásterületeit. Később, az '50-es évek szovjet régészei a kultúra népességében már korai szlávokat láttak, annak germán jellegét igyekezve másod rangúvá tenni. A Marosszentanna-Csernyahov-kultúra erdélyi településeinek népességi vonatkozásában a román régészek óvatosabb következtetésekre jutottak. A gótok erdélyi jelenléte sarkalatos pontja a dákó-román kontinuitás elméletének, hiszen ez az időszak a római uralom és a román nép kialakulása közé egyfajta ékként verődik be. Éppen ezért a gót uralom idejét Erdélyben gyakran rövidnek, a havasalföldi és moldvai telephelyekhez képest későbbieknek és jóval kevésbé reprezentatívnak képzeli el a román kutatás. Ezzel párhuzamosan - bár a romániai régészek általában a kultúra heterogén összetételét hangsúlyozták, talán a legközelebb állva a történelmi-régészeti igazsághoz - igyekeztek és a mai napig igyekeznek a germán jelleget a szarmata, szabad dák, dák elemmel szemben kisebbíteni. A dáko-román kontinuitás bizonyítására számos régészeti kultúra született, amelyek gyakorlatilag a Marosszentanna-Csernyahov-kultúra egyes lelőhelyeinek átkereszteléséből jöttek létre. Ilyen a Ligia Bárzu által létrehozott Baráthely/Bratei-kultúra, amely később továbbfejlődött Baráthely-Fiatfalva horizonttá (cultura Bratei-Filiaşi), továbbágazva 12
