Székely Nép, 2000 (33. évfolyam, 46. szám)
2000-10-01 / 46. szám
területeket (ahol akkor kevesebb mint kétmillió szlovák, egymillió magyar és több százezer ruszin és német élt) ellenállás nélkül kiürítette. Január végére a cseh hadsereg birtokba vette - korabeli szóhasznalattal - az egész Felvidéket, a mai Szlovákiát. A háborúban vereséget szenvedett és 1918. májusában különbékét kötött Románia - öt nappal a fegyverszünet aláírása után - ismét "belépett" a háborúba és a belgrádi demarkációs vonallal mit sem törődve hadseregével fokozatosan elfoglalta Erdélyt. Á december 1- én Gyulafehérvárott tartott, kizárólag románokból álló népgyülés már a román csapatok jelenlététől fölbátorodva mondta ki a Romániához történő csatlakozást - akkor még minden szépet és jót, autonómiát Ígérve a magyaroknak. A marosvásárhelyi, majd kolozsvári magyar népgyülés ezzel szemben állást foglalt a demokratikus, a nemzetségeknek önkormányzatot biztositó Magyarország mellett, de a kis létszámú magyar fegyveres erők - a budapesti kormány utasításainak megfelelően ellenállás nélkül visszavonultak s igy az antant jóváhagyásával előrenyomuló román hadsereg karácsony estéjén bevonult Kolozsvárra. Az 1919. január 18-án Párizsban összeülő békekonferencia már kész tényekkel, Magyarország háromnegyed részének katonai megszállásával találta magát szemben, amikor a területi kérdésekkel foglalkozó bizottságok február és március folyamán elkészítették a határokra vonatkozó javaslatokat. Ezekben döntően a fiancia és a hasonló brit elképzelések érvényesültek, lényegében véve a mai határvonalat hoztak meg. A maximális cseh, román és szerb igényektől ez jócskán elmaradt, de magyarok számára jóval kedvezőtenebb volt, mint az amerikai szakértők által javasolt vonal. Az ajánlásokat az öt nagyhatalom külügyminiszterei 1919 májusban hagyták jóvá. A döntésekben a Tanácsköztársaság budapesti kikiáltásának közvetlenül nem volt szerepe, inkább ennek fordítottja az igaz: a Kelet-Atföld kiürítését elrendelő Vix-Jegyzékre adott kétségbeesett reakció volt a magyar Kommün. Kun Béláék a szomszédok imperializmusát a forradalom elterjesztésével és szovjet Vörös Hadsereg segítségével remélték legyőzni, de a nacionalizmus erősebbnek bizonyult mint az internacionalizmus. A területi rendelkezések mögött azonban nemcsak a győztesek bosszúja és szomszédaink mohósága állt, hanem az a tapasztalat is, hogy a kommunizmus, a forradalom terjedésének legjobb ellenszere a nemzeti eszme. A vesztes államok rovására nagyvonalúan meghúzott lengyel, csehszlovák, román és délszláv határok egyben arra is szolgáltak, hogy az antantnak, elsősorban az európai hegemóniára törekvő Franciaországnak megbízható szövetségesei legyenek Németország hátában, s hogy a különválasztott Ausztria és Magyarország kicsi és gyönge legyen. Az Apponyi Albert által vezetett magyar küldöttség meghallgatására csak 1920 elején került sor. Lloyd George brit miniszterelnök ekkor döbbent rá, milyen súlyos következményekkel járó, igazságtalan békét diktálnak Magyarországnak, de végül ö is elfogadta, hogy a békeművön változtatni már nem lehet. A győztes hatalmak döntését - az erőviszonyokat és a lehetőségeket felelősséggel mérlegelve - az a Simonyi- Semadam kormány fogadta el, amelynek a külügyminisztere Teleki Pál volt, de az aláírásra csak két kevéssé ismert minisztert küldött ki Párizsba. A békeszerződést a magyar Nemzetgyűlés 1921-ben ratifikálta, kihirdetését Horthy Miklós és Bethlen István miniszterelnök irta ala. (Azért is kell e tényeket ismerni, mert a namzeti feledékenység már olyan kijelentéseket is tett, miszerint az Antallkormány mondott le a történelmi Magyarország egyes területeiről...) A következmények Valódi békét, stabilitást nem hozott a kisebbik Trianon-palotában aláirt békeszerződés, ellenkezőleg, súlyos nemzetközi feszültséggócot teremtett. Tragikus módon szembefordította egymással azokat a közép-európai népeket, akik nehéz történelmük során egyformán áldozatai voltak a környező nagyhatalmak hóditó törekvéseinek. Annál szomorúbb ez. mivel a történelemben e népek jóval ritkábban háborúztak egymással, mint akár nyugat-, akar dél- vagy északeurópai társaik, viszont sok esetben egymással szövetségben, közösen küzdöttek függetlenségük védelmében. Sőt, leginkább messzetekintő politikusaik és gondolkodóik a tartós együttműködés, esetleg egy kon* föderativ államalakulat megteremtése utján hitték biztosíthatónak az egész térség szabadságát és függetlenségét a hódítónak és elnyomónak megismert nagyhatalmakkal szemben. Kossuth 1862-ben feledhetetlen szavakkal ajánlotta a dunai konföderáció programját: "Egység, egyetértés, testvériség magyar, szláv és román között! íme ez az én legforróbb vágyam, legőszintébb tanácsom! íme egy mosolygó jövő valamennyiök számára!" A "mosolygó jövő" helyett azonban Közép- és Délkelet-Európa a békerendszer haszonélvezői és kárvallottal közötti állandó feszültség és ellentét szintere lett. 1919 után a korábban szinte kizárólag egy viszonylag szűk értelmiségi körre szorítkozó viták és ellenséges érzelmek az iskolák és a sajtó révén behatoltak a társadalom mélyebb rétegeibe is. A magyar nagybirtokosoktól és az egyházaktól elvett földet diszkriminatív módon kizárólag az új többségi nemzetekhez tartozóknak, gyakran távolról jött telepeseknek, gyarmatosítóknak adták. Az új tankönyvek hamis mítoszokat teijesztettek és az "ezeréves elnyomók", a magyarok elleni érzelmeket geijesztették. A kisebbségi helyzetbe került magyarokat százféle módon alázták meg, korlátozták belső törvényekben és nemzetközi szerződésekben biztosított jogaikban. "Mindegyik új államban felülkerekedett egyfajta szűk látókörű hivatalos nacionalizmus," és ennek célpontjai a kiseb-ségek voltak - irta Hugh Seton-Watson brit történész, annak a Scotus Viatomak a fia, aki az új Közép-Európa egyik megálmodója és létrehozója volt. A kisebbségi helyzetbe került magyarokat és németeket a békeszerződések részét képező, nemzetözi jogilag kötelező kisebb-ségvédelmi szerződések ugyan nem tud-ták megvédeni a türelmetlenség és jog-talanság számos megnyilvánulásaitól, legalább azonban korlátokat szabtak az utódállamok önkényes viselkedésének. Az egyházak és a hitélet ugyancsak súlyosan megsínylette a békeszerződést. Az egyes felekezetek egyházkerületeit a határ szétszabdalta, Csehszlovákiában mind a katolikus, mind az evangélikus egyházban a magyar hívők kisebbséggé váltak, s az új állam politikájához igazazodóegyházi vezetők a magyarok jogos nyelvi igényeit kévéssé vették figyelembe. Mai következmény, hogy évek óta hiába kérvényezi á háromszázezer léleknél is több szlovákiai magyar katolikus, kapjanak végre önálló püspökséget, első lépésként esetleg magyar nemzetiségű segédpüspököket. Romániában a Királyhágómelléki Református Egyházkerület hivatalos elismerésére közel húsz évet kellett várni. Az erdélyi magyar katolikus püspökök az elenyésző számú 3
