Székely Nép, 1998 (30. évfolyam, 41-42. szám)
1998-11-01 / 42. szám
SABIN GHERMAN: TORKIG VAGYOK ROMÁNIÁVAL, ERDÉLYEMET AKAROM Torkig vagyok Miticaval, a széltolással, a cigánykodással, ami hozzátapad ehhez az országnévhez, hogy Románia. A hatalmat gyakorló mindenféle politikussal beszélgetek, de csak azt hallom: "Már nincs semmi esélyünk". Olvasom az újságokban, hogy a kormánynak volt gondja a 98-as költségvetésből Bukarestnek nagyobb összeget leosztani, mint az egész Erdélynek. Utazom a gépkocsival délen és keleten és látom a különbséget, délen jobbak az utak, minduntalan beruházásokat eszközölnek. Sorban állok a fináncnál, a CEC-nél, bármivel, ami az államé és mindenütt csúszópénzt adnak. Csubukot, harácsot. Török szokások, aipi nélkül nem megy. És akkor? Én nem akarok kivándorolni csak azért, mert tíz éve nem történik semmi. Csakhogy torkig vagyok Romániával. A szinonimáival. Hősködéseivel, amelyeknek semmi közük a történelemhez. Mások Michel angel óval vagy Da Vincivel dicsekszenek, miközben nekem a campulungi Neacgu levelet mutogatják. A besugás képzeletet Felülmúló megvalósítása!... Ha valamit most, harmincéves koromban sajnálok, az az, hogy itt születtem, hogy egyike vagyok azoknak, akik azt tanulták az iskolában, hogy ez a nép, "a néb" (boborul), uraim, szüntelen erekcióban állt a történelemmel szemben. Melyik nép? Mi, akik még legalább egyszer sem tanúsítottunk virilitást, mi, akik a hadak beözönlésekor szedtük magunkat és az erdőkbe futottunk, mi, akik elájultunk azokban a szalonokban, ahol a történelemről döntöttek, mi, akik egy darab kenyérért szarakodunk és akik nem tudjuk, még milyen szélhámosságot találjunk ki. Ezek vagyunk, foltos ülepüek, rongyos könyöküek; úgy lépünk a történelembe, mint egy mocskos külvárosi csehóba. Két böffentés és egy káromkodás között, a nép (néb, uraim) magát kihúzva szónokol Posadáról, Vitéz Mihályról. Torkig vagyok azzal, hogy szégyelljem magam, éppen ezért nyugati barátaimnak azt mondom, hogy Erdélyből való vagyok. Más országból. Altra pacse. Other country. L’autre pays. Torkig vagyok azzal, hogy az összes nem erdélyi azt mondja: Itt Erdélyben gondjaim vannak a magyarokkal. Mert ha ök nem lennének... Hogy az éhség a tudás anyja... Hogy a föderalizalás lenne a legnagyobb veszély, ami rám leselkedik a tömbház sarka mögül, mint egy tyúktolvaj, akiért fizetem az adót. Hogy muszáj meghúznom a nadrágszíjamat, mint Nastratin szamara. A román nép ''egysége", "fel-virágzása" nevében. Én pedig tíz éve várom a valódi egységet, az erdélyi honatyák egységét, a civil offenzívát ama kevés megmentéséért, ami még megmaradt. És én, aki minden este azért imádkozom, hogy legyen már vége Tőkés Lászlónak a mindenki elleni etnikai abberációival együtt. És mindhiába. Egyelőre. Néhány ember megvalósította az 1918-as Egyesítést. Mások svájci tipusu, Magyarországgal, Csehországgal és Ausztriával való konföderációban reménykednek. Megint mások, mint Slavici, azt mondták, hogy Erdély egyesülése Romániával aisznóság, és börtönbe kerültek. Most látni, mi lett belőle. A komolyságot, elegánciát és fegyelmet, amelyek Erdély jellemzői, elárasztotta a "miticaság", az ordináré balkániság, a tökmag-civilizáció. Romániának esélye volt az Erdéllyel való egyesülés, hogy megtanuljon valamit annak szervezettségéből, értékrendszeréből. Nem így történt: Románia elnyelte Erdélyt - éppen ezért a nagy sugárutakon háromméterenként elcsúszol a flegmákon. Nem én mondom, hanem az, aki egyenlő az Úrral, Cioran. Sokan szöknek majd az égig, hogy cáfolják a fennebb mondottakat. De: hányán nem mentek Bukarestbe tele szatyorral, a híresneves rafia szatyorral, amelybep pálinkásüvegek szorongtak? És nem barátaitoknak vittétek, hanem igazatoknak, a minisztériumokba, a ezárt magas portákra. És, ha együgyü módra nem vittétek azokat a szatyrokat, hányszor, hányszor figyelmeztettek ra, hogy Bukarestben fejjel kell ajtót nyitni, mert kezeidet lehúzzák a “csomagok”. Bukarest, ez a hely, ahol a tébécés zseni puszilózik az analfabéta milliárdossal, megtanította az egész országot, hogy valamit osztanak. "Húst osztanak", "Tojást osztanak". Osztanak. Puhatestűek magatartása. Itt nincsenek jogok, csak najlongások. Itt tökmagot esznek és úgy beszélnek, hogy "sokan van", és az utca népe úgy általában megszületik, szaporodik és meghal. Nem tanultak semmit a magyaroktól, nem tanultak semmit az osztrákoktól, nem tanultak semmit a németektől. Túl hamar tértek at a furculitionról a "Román zászlóaljak, törjetek át a Kárpátokon "-ra. Meglehet, ezért is van az, hogy Erdély legvitézebb "védelmezői" a Kárpátokon túl születtek. Lehet ezért is ér véget Európa valahol Brassó mellett. Ott ér veget Erdély is. Mivel a nyelvet és a rossz utakat leszámítva nincs semmi, ami közös lenne. Fel kell ébrednünk. Be kell ismernünk, hogy az, ami most történik, nem mas, mint komédia. Méghozzá egy olyan, amelyben a gyermekek csokoládét kérnek, te meg vállvonogatással válaszolsz. Amelyben reszketve keresel támogatót. És olyan, amelyben az utcasarkon susorogsz a rendőrök és honatyák villáiról. Egy olyan világ, amely arra van Ítélve, hogy egyik fizutól a másikig kölcsönből éljen. Rá kell döbbennünk, hogy lehet ez másként is. Hogy mások vagyunk. Hogy minden igazán rossz Bukarestből jön, a luxusvillákból, amelyekben a politikusok szégyentelenül marakodnak a koncon. Meg kell látnunk, hogy nem a magyarok, a németek vagy a burundiak az ellenségeink, hanem mi magunk, az egyik napról a másikra élok, akik arra vagyunk ítélve, hogy lopjunk és szitkozódjunk az utcasarkon. Nincs mit egymásnak mondanunk: 75 év alatt elmondtunk mindent és 75-ször szegényebbek vagyunk. Egyébként további jó napokat - torkig vagyok Romániával, Erdélyemet akarom. Megjelent: Kolozsvár, 1998. szeptember 16. Romániai Magyar Szó (Fordította: Gyarmath János) 3. oldal
