Székely Nép, 1998 (30. évfolyam, 41-42. szám)
1998-11-01 / 42. szám
nek alapját az anyagi érdekeltség képezi. Ez veszélyezteti most legjobban az erdélyi magyarság létét. Nem a Nagyrománia Párt, nem is Funar, nem is Iliescu jelentik a veszélyt. Sőt. Ok még segítségünkre vannak. Az ún. „reálpolitikusaink” megüzenték nekem: attól tartanak, hogy ha „Félelem nélkül” beszélünk, akkor alapjaiban veszélyeztetjük az erdélyi magyarság létét, mert nálunk is előállhat egy a délszláv helyzethez hasonló állapot. Lám-lám, mi lett a csereháti ügyből is?! A “magyar kapcsolat” Nem elhanyagolható a magyarországi politika káros, közvetlen beavatkozása az erdélyi magyar politikába. A magyarországi politikusok nem az egészséges, önállóságra törekvő, megmaradásért küzdő trendek hívei, hanem a lemondásban realizálódó ún. „kompromiszszumokat” támogatják. Három kiemelkedő példával szolgálnék. 1. A román Alkotmány ügyében, nem más, mint az akkori magyar külügyminiszter, Jeszenszky Géza ellenezte a leghangosabban és írásban a kivonulást. 2. Amikor a háromszéki román prefektus kinevezése körüli vitában felvetődött a székelyföldi képviselők és szenátorok lemondásának gondolata, akkor a bukaresti magyar nagykövetség egyik diplomatája félrehívott és pontos információkra hivatkozva próbált riogatni a készenlétben várakozó (román) tankokkal. Azzal érvelt, hogy a kivonulás azonnal Székelyföld dél-szlávosulását eredményezné. Közben Takács Csaba és Magyari Nándor László „megdolgozták” a háromszéki önkormányzatok képviselőit. 3. Talán a legsúlyosabb a kollektív jogok és a területi autonómia lábjegyzetté szublimálása a román- és magyar állam közötti Alapszerződésben. Hát ezek a beavatkozások bizony nem az erdélyi magyar nép érdekeit szolgálták, mert továbbra is az a véleményem, hogy kollektív jogok nélkül pusztulásra vagyunk ítélve. A magyar diplomácia ilyen lépései után az lenne a meglepő, ha a román hatalom erdélyi magyarokkal szembeni fellépést nem a magabiztosság és az arrogancia jellemezné. Rendszerváltás kell az RMDSZ-ben is Nincs más megoldás. Volna egy ennél radikálisabb - elméleti - lehetőség: másik magyar pártot alakítani. Am hangsúlyozom: ez csupán elmélet. Az RMDSZ egyeduralma, egyelőre, biztosítottnak tűnik. Mert kire fog az erdélyi magyarság szavazni? Ránk, mondják az RMDSZ elitjének tagjai, mert mi vagyunk a legitimek. Es kit fog javasolni az RMDSZ (elit)? Természetesen önmagát. Az egyéni érdekek által orientált megalkuvást - „legyen bátorságunk bentmaradni” - elrejtő demagógia pedig továbbra is sikeres. Fakuló román jövőkép A politikai válság jelei 1998 elején mutatkoztak. Akkor az RMDSZ jelentett be politikai sztrájkot. Azután három miniszter a monarchia mellett foglalt állást. Kémhistórián megbukott a román külügyminiszter. Következett a szállításügyi miniszter saját kormányát bíráló nyilatkozatsorozata. Ez, a látszat ellenére, mind-mind felszínes jelentőségű. A kormányválság sokkal több mint politikai válság. Ez a válság hagyományos román politika válsága, amelyre rávetödnek a ’89 utáni megoldatlan gondok. Ha a jelenlegi kormány és rezsim bukik, akkor alaposan a szeme közé kell nézni a román politikának. Még akkor is meg kell ezt tenni, ha a román politizáló elit - ideértve az RMDSZ elitjét is - még mindig nem hajlandó szembenézni önmagával, hagyományaival. Ha ez nem fog megtörténni, akkor Románia jövőképe nagyon „fakó” marad. A román elit minden neki nem tetsző elemzést (bárki is végezné azt) sértődötten fogad és igyekszik azonnal meg is torolni. Mert aki bármit is nehezményez, az beavatatlan. A beavatatlan pedig hogyan is merészel belekontárkodni a politikába? Immáron nyolcvan éve „együtt élünk” a román politikával és része vagyunk annak, ha akarjuk, ha nem. Ennek az „együttélésnek” következménye az is, hogy egykori, hagyományosan nyugati értékekre épülő politikai kultúránkat mára a bizánci szemléletmód megfertőzte. A román politikai elit mind a mai napig nem volt hajlandó önelemzést végezni. Bénítóan hat rájuk a Nagyrománia létrehozásával járó sikerélmény. Nyolcvan éve ennek bódulatában élnek. Ha a román politika normális mederben folyna, akkor már régen szembe kellett volna néznie Nagyrománia összetevőivel: a görög-török hagyományokból táplálkozó déli részekkel, Moldvával, ahol az ortodox és orosz birodalmi hatás a lengyel és osztrák-magyar befolyással keveredik és természetesen Erdéllyel. Ha a kulturális különbségeket félre tesszük, akkor is nyilvánvalók a mindennapi életvitelben, az életmódban megmutatkozó gyökeres különbségek. Ezeknek a különbözőségeknek a tudatában, egy normális politika gátat kellett volna vessen a homogén nemzet rögeszméjének és ezt a rögeszmét szító ortodox fundamentalizmusnak. Az állam-vallásként kezelt idegengyűlölet és másság tagadása helyett a különböző kultúrák egymás mellett létezését kellett volna az állami politika szintjére emelni. Ezzel talán a sokat emlegetett „nemzeti összefogásra” is több esély lenne. A totalitariánus rendszerek - és főleg a kommunizmus - igen közel állnak a gyűlölködő és másságot tagadó ortodoxiához. Ez magyarázza azt az igen nagy szeretetet és értékelést amelynek a Ceau§escu diktatúra Romániában mind a mai napig örvend. A román politika ábrándokat kerget 1989 végén úgy tűnt, hogy kezdetét veszi egy tisztulási folyamat. Nagyszerű nevek jelentek meg: Ple§u, Sora és mások. Megnyilatkozásaikban (nyugat), európai normákhoz igazodtak. Ám ez a vonulat napok alatt háttérbe került és megint megmutatkozott a jó öreg ortodox idegengyűlölet. És most, nyolc évvel később, itt van ez a nagy válság. Ezt nem lehet nem komolyan venni! Fel kell tenni a kérdést: mi is történik itt? Mit hoz a jövő? Roppant félő, hogy igazam lesz: Románia albanizálódik. Ezt a megállapításomat Tokay György és Verestóy Attila - mint a román politikai elit tagjai -, nagy sietséggel és oly készségesen verték vissza. Manapság nemhogy távolodtunk volna, de sokkal közelebb vagyunk keserves jóslatom valóra válásához, mint valaha is gondolhattuk. A román politikai életben nagy a zűrzavar. Constantinescu elnök is könynyelműen, felszínesen viszonyul a válsághoz. Egyszer azt nyilatkozza, nincs krízis; később meg azt, hogy 5. oldal
