Székely Nép, 1969-1970 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1969-1970 / 1-4. szám
8. oldal SZÉKELY NÉP EMLÉKEZÉS HALOTTAINKRA Az alábbiakban az Erdélyi Bizottság emlékező fáklyát gyújt azok tiszteletére, akik az elmúlt időkben itt hagytak bennünket. A megemlékezéseket részben dr. Balló István mondotta el az Erdélyi Bizottság közgyűlésén, részben előző ünnepi alkalmakkor hangzottak el. Balázsné, Kovács Fréda (+1969. december 7.) Már mint országos hírű erdélyi író érkezett Amerikába, ahol azonnal bekapcsolódott az emigrációs munkába. Az elsők között volt, aki felismerte a gyermeknevelés nagy fontosságát: megtartani a magyar gyermeket magyarnak. A Tankönyvbizottság megalapításával alapvető munkát végzett és főleg e szervezet munkájának volt köszönhető, hogy a clevelandi magyar iskolák tanulóinak kezébe magyar tankönyvet adhattunk. Munkájának fontosságát és eredményét a jövő fogja megmutatni. — Egy időben az Erdélyi Bizottság alelnöke is volt, s az ő égisze alatt működött éveken át a Szabadságharcos Szövetség és az Erdélyi Bizottság által alapított Reményik Sándor Magyar Iskola is. Dr. Haller Istvánná (+1968 augusztus 1.) — Nemcsak az Erdélyi Bizottság tagjai, hanem midazok, akik megfordultak az orvosi rendelőben, ahol dolgozott — sokáig fognak reá emlékezni. Mindenkihez volt egy-két kedves szava, mindenkor készen állt a segítésre. Elfoglaltsága mellett arra is tudott időt szakítani, hogy férjének hű támasza legyen rádió-kulturmunkájában. Elévülhetetlen érdeme az a segítség, amelyet a legnehezebb időkben nyújtott mindenkinek, mindenkor, azoknak is, akiknek egyetlen bűnük: hősi magyarságuk volt. Kerecseny János (+1970. március 3.) — A sok oldalú író, költő, történész, az első világháború többszörösen kitüntetett vitéz hőse nem volt az Erdélyi Bizottság tagja, de sok írása, tanulmánya foglalkozott erdélyi és általában trianoni témákkal. A székelység eredetével foglalkozó tanulmánya, amely “A Magyar Nép őstörténete” című művének egyik fejezete, a Pásztortűz külön mellékleteként jelent meg részleteiben, de az átfogó jelentőségű történelmi tanulmánynak könyvalakban való megjelenése még kiadásra vár. Dr. Szakáts István (+1965. szeptember 20.) —- minden magyar ügy, minden magyar megmozdulás lelkes támogatója és munkása volt, aki nem csupán a szó és betű fegyverével szolgálta emigrációs magyar célkitűzéseinket, hanem a munkából tevőlegesen is kivette részét. Eltávozása túlnő az egyesületi és világnézeti kereteken, és mi nem csupán mint Erdély hű fiát gyászoljuk, hanem mint az erdélyi testvéregyesület clevelandi csoportjának volt elnökét is. Dr. Vargha Lajos ( + 1968. július 14.) — az Erdélyi Bizottság tb. elnöke volt. Halála pótolhatatlan vesztesége az erdélyi emigrációnak. Ausztriában Lienz-i dolgozószobája volt az a hely, amely felé minden erdélyi büszkeséggel és reménykedéssel tekintett. Időszaki folyóirata, a LÁRMAFA az örök magyar Erdélyt szólaltatta meg, Erdély hangját képviselte és büszkesége volt az egész magyar emigrációnak. Munkásságának méltatására nem elegendő e néhány mondat, az utókor kötelessége, hogy munkáit méltóan megörökítse Nt. dr. uzoni Zayzon Sándor (+1969. június 4.) — közéleti szerepléséről kevés hír jutott el hozzánk. Tudjuk azonban, hogy mint Isten hivatalos szolgája is igyekezett kivenni részét a magyar munkából és gyülekezetében nemcsak az egyetemes magyar, de a szívéhez legközelebb álló sajátos erdélyi sorskérdéseket is felszínen tartotta és szolgálta, kapcsolatot tartva az erdélyi szervezetekkel. Zilahi Farnos Eszter (+1969. július 25.) — Az Erdélyi Bizottság számára, melynek alapító hűséges tagja volt, igen nagy veszteség távozása. A három év előtti újjászervezésben való fáradhatatlan közreműködésének köszönhető, hogy a Bizottság ma életképes és működik. Irodalmi, zenei munkásságát a hontalanság sem tudta megtörni. Sokoldalúsága, szervezőképessége, tehetsége és az embertársi szeretetbe vetett rendíthetetlen hite méltán hozzájárultak ahhoz, hogy az emigráció nemzeti gondolkodású aszszonyainak egy lelkes csoportja ismerte el őt vezetőjének, akik halála után az ő nevével folytatják működésüket. Zilahi Farnos Esztert az elveszett Erdélyért s magyar fajtájáért való aggódása a betegágyban sem hagyta pihenni, s még onnan is volt izenni-, mondanivalója a magyarsághoz. Magyarok, erdélyiek, a bukovinai székelyek és a burg-kastl-i diákok egyaránt hálával gondolnak őrá, aki életében és — emlékét nemesen megőrző asszonytársai útján — halálában is segíti ügyüket. • Szomorú felsorolásunk nem lenne teljes, ha nem emlékeznénk meg ez alkalommal is vitéz Kovács Gyula altábomagyról, az Erdélyi Bizottság egyik életrehívójáról. Székelyföldünk hű fia élete utolsó pillanatáig, utolsó szívdobbanásig élte esküvel fogadott kötelességét: A Hazáért mindhalálig! Helytállása a két világháborúban, a Ludovikás-ellenforradalomban és az emigrációban — legyen örökre követendő példa nemcsak az Erdélyi Bizottság tagjai, hanem minden erdélyi — különösen székely — emigráns számára. LÁZÁR FERENC: Nagyenyed Az a város, amit szerettem itt most már csak egy kép, keretben. Kép a falon: templom és vár, bár messzi tornya most is áll. Szélmarta fala nyolcszáz éves — én alig éltem ott húsz évet, de minden kövét ismerem. Ezt hoztam csak el, Istenem a nagyvilágba, és a lét nemlét határán ez a kép maradt csak róla a falon, hol minden emlék hatalom. Tornya nagyívü két szeme mint hogyha rámtekintene és rámharangoz. — Nem lehet, hiszen csak kép már Nagyenyed — a lét határán, asztalom felett keretben a falon. Térkép nem őrzi már nevét, a képek léte, néma lét. De néha megszólal harangja valahol mélyen önmagamba, ahol egy emlék átoson. Ez a kép szülővárosom.
