Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1942

47 régi ház a mellékutcák mentén akad százával Rómában. De ami az egyszerű külső mögött van, az a piarista számára mind szent. Itt élt a Pátriárka, itt oltotta bele az első rendtagokba a piarista szellemet, kis tanítványain itt mutatta meg az utódoknak, hogy mi a piarista nevelés. Háromlépésnyi kis kamrácskája most múzeum, épségben megmaradt szívét és nyelvét ezüst ereklyetartóba foglalták az utódok. Van azonban palotájuk is Rómában a piaristáknak. Kettő. Egyik az iskolájuk, a Collegium Nazarenum. A róla nevezett utcában áll, abban a városrészben ahol a Collonnák, Barberiniek, Chigik palotái épültek. A rend évkönyvei szerint ez a Kalazancius alapította iskola a piaristák szemefénye: „institulum princeps Provinciáé Romanae, Scholarum Piarum decus". Úrias berendezésű termeiben az olasz arisztokrata családok fiai évszázadok óta együtt nevelkednek a névtelenekkel, s a volt tanítványok között sok a nagy név. Különösen sok főpapot és bíborost tart számon az iskola története. A másik palota a Tiberisen túl a rómaiak Svábhegyén, a Monte Marión emelkedik, magasan a Foro Mussolini fehér márványmezői fölött. Még nincs tíz esztendeje sem, hogy hozzáfogtak az építéshez, s a háború előtt már elkészült a négy olasz provincia teológiai főiskolája. A sötétzöld fenyők és szárazfüvű mezők közt álló hatalmas épület egy nekilendülő élet Ígérete. Levegős, fehér egyszerűségben pompázó helyiségei elütnek a S. Pantaleo világától. Mintha új korszak kezdetét hirdetnék. Tetőterraszairól és nyitott loggiás kilátótornyaiból az albai hegyektől a tengerig szárnyalhat a tekintet. S ebbe a nagyszerű keretbe mint egy élő térkép van belefoglalva az alant elterülő város. Nem is nehéz így a tájékozódás. Kupolától-kupoláig, tornytól-toronyig haladva járhatja be a lélek naponta azt a várost, amit eleget látni nem lehet soha. A toronyban nézelődő fiatalok tekintete leggyakrabban az albai hegyek felé száll. Ott van a kedves Frascati, melynek iskoláját Kalazancius alapította, előbb mint a rómait. Szerénységében ide húzódott a hegyek közé. A környezet itt sem volt megvetendő. A Nemi-tó nyaralói, a Rocca di Papa palotái s a közvetlen szomszédság, a Torlonia, Borghese, Falconieri családok nyári lakai, kertjei és csodás vízművei környezetében nyílt meg a szegények iskolája. S ha azt is tudni akarod, hogy Kalazancius kiknek számára nyitotta meg itteni iskolájának kapuit, vedd elő a mi Prohászkánknak azt a művét, amelyben leírja a gallicanói búcsút és bemutatja az albanói vidéknek a népét (A római Collegium Germanico-Hungaricumban, 0. M. XVII. 268—271. 1.). Kalazancius óta az emberek szívében nem sokat változhatott itt a világ. A római provincia ma mindössze öt rendházat számlál, pedig valamikor messze kisugárzott innen a piarista szellem. Volt rendházuk Urbinóban, Ráfael városában, a mozaikos Ravennában, és eljutottak Muranóba is, az üvegcsodák szigetére. Sőt áthajóztak a római piaristák az Adriai-tengeren is, és megtelepedtek az egykor magyar Dalmácia városaiban, Zárában és Raguzában. Raguzában még ma is él az emlékük. Az Adria e második királynőjének egyik legszebb pontján állt a templomuk és az iskolájuk, közel a várfalakhoz, magasan a város fölé emelkedve. A régi kikötő felől, ahová