Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1942

6 felen. Nyolc évig élsz, vagy éltél velünk, s a világot mi nyitottuk ki előtted, és apád és nagyapád előtt. Kíváncsi lehetsz rá, hogy mik vagyunk, és mik voltunk, mik voltunk 300 éven át. A felületesen néző kisdiák történelemkönyvének négyszámjegyű évszámaira gondolva, számtani alapon talán hajlandó ezt a 300 évet lekicsinyelni. Es talán éppen ma, mikor földrészek és világnézetek lélekzetelállító viaskodása folyik, mikor gépóriások rohannak egymásnak, látja talán még komolyabb fiú is túlzottnak, ha bélyegekkel, színházi ünnepélyekkel, pályatételekkel és megemlékezésekkel erre hívják fel a figyelmét. Nincs igaza. Ez a 300 év rengeteg idő. A mai háború legtöbb szereplőjének, majd valamennyi vezetőhatalmának még kezdetei is alig vannak meg 300 év előtt, s egészen más a hatalmi köre. Európa vezető hatalma akkor a ma legyőzött Franciaország, mely awestfáliai béke előestéjén készül a németséget történelme legnagyobb szétesettségében megmerevíteni. A sok kis német államocska mellett az egységes Németországot a felvilágosodás és romantika költői és írói még álmodni is csak ezután fogják. A hatalmas Lengyelország néhány évtizeddel az itt emlegetett 1642 előtt verte le a magyar Báthory István királysága alatt Oroszországot. Ez, akkor még Szibéria és a XIX. század ázsiai hódításai nélkül, alig egyéb Moszkva-környéki fejedelemségnél. Szentpétervár helyén nádasok hajbókolnak a tenger felől süvöltő szélben. ÉszakEurópa a ma semleges Svédország nagyhatalmi parancsszavát rettegi. A veszekedő olasz államocskák egymást irtják. A mai Egyesültállamok akkor még csak néhány kisebb gyarmat az amerikai kontinens keskeny keleti partján, Londontól függően. Ma inkább London figyel reájuk. S itthon is: az ország közepén benn ül a török, Erdélyt a háttérből ő rángatja, a királyi Magyarországban a német az úr, s a két pogány közt szárad és fonnyad a magyar nép törzse . . . így volt 1642-ben. Látod, ezalatt a 300 év alatt nagyhatalmak tönkrementek, kicsinyek és gyengék óriásokká nőttek, a magyar piarista iskola pedig változatlan odaadással és szeretettel írta iskolái homlokzatára és valósította tanítványai lelkében ősi jelszavát: pietati et scientiis. Nem védték hadseregek, nem adóztak számára országok. A görög nyelvet érthetően nem túlságosan bíró tótok is így értelmezték a piarista címer betűit: a szegény piaristák krumplit esznek. Thököjy protestáns hajdúi meztelenül, elül-hátul egy oldal szalonnát akasztva a nyakukba (a miseruhát gúnyolva), hajtották ki őket a városokból. Mégis gyökeret vertek és megmaradtak. A lélek és szellem ritkán szorul fegyverekre, de sokszor beéri krumplival. S áldozatkészségükért cserébe nem egyszer kapták egy-egy város vagy országrész dédelgető szeretetét. Minden piarista iskola elhatározó benyomást gyakorolt környezetének társadalmára, s mindegyik maga is sokban hasonult viszont a talajhoz, melyből életnedveit szívta. Tanult társadalmi osztályaink és a piaristaság szelleme sok kölcsönhatást mutathat fel. Hát vájjon nem ünnepelhetünk-e akkor ma is, most is, világrengés idején is, éppen mi, kik sohasem akartuk a „rest nyugatot" felrázni, sohasem akartunk „két világ csodája" lenni, s megelégedtünk a költő dicsőségével: „lettem csak népemből egy*. Ezért merjük hangos szóval zengeni a Jubilate Deo-t.