Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1942

300 év után. Jubilate Deo . . . Aki végigforgatja az alábbi sorokat, ne ütődjék meg azon, hogy ismét önmagunkkal kezdjük az Evkönyvet. Ne érezze hivalkodásnak, hogy miután a mult évben könnyed hangulatképben végigkalauzoltuk fiainkat és barátainkat a gimnáziumon, annak szomszédságán és szellemi környezetén, most ezzel a beszámolóval szeretnénk 300 év munkája után pontot tenni. Visszatekintünk. Nem a tudós pontosságával. A három évszázad alatt voltak ugyanis piaristák, akik írtak egyháztörténelmet, magyar történelmet, világ-, vagy irodalomtörténetet de még nem akadt, aki átfogó szemlélettel önmagunk családi történetéről beszámolt volna. Ez a jellemző adalék egyúttal megvéd az önreklám dicstelen vádjától is: ma is csak az alkalom kényszere nyomja kezünkbe a tollat. S ezzel a megemlékezéssel sem vágyunk nagyközönség, vagy érdektelenek elé: öregdiákjaink és mai gyerekeink körében csak a családtagok számára idézzük a mult tanulságos árnyait. Amint a fiatal tanárnemzedékek se iskolás módon sajátítják el a rendi szellemet, hanem morgósmosolygós öregeken látják, hallják, vastagfalu rendházakban, tágas ebédlőkben, iskolapadok közt, rendházi kiskertekben, pilledt csendű könyvtárszobákban szívják magukba, úgy szeretnők ezt mi is kiárasztani az átélés melegével, frisseségével, az apától fiúhoz, vagy a bátytói az öcshöz szólás közvetlenségével. Vagyis mi sem írjuk meg a 300 év történetét. De mire ezek a szavak ólombetűkké sorakoznak, s elviszik a miéinkhez, elviszik tehozzád a 300 év üzenetét, addigra a mai bimbófakasztó, vérpezsdítő tavaszi estéből fülledt magyar nyár lesz, s ha az otthon hűs zugában előveszed ezeket a sorokat, halld ki belőlük legkedveltebb tanárod szavait, ki most nem Adyt szaval, nem a fizikum kapcsolótábláján motoz a keze, nem a szószékről hajol föléd, s nem a kajakodat kormányozza, nem Vergiliust skandálja, s nem is a növényhatározót forgatja, hanem — vakáció lévén — beszél önmagáról, szellemi családjáról. S az önéletrajz sohase érdek-