Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1939

50 hiszem, hogy 1840-ben bárki emlékezett vagy éppen megemlékezett volna arról, hogy a nagy Révai Miklós valamikor itt volt diák,,hogy a művei iránt számbavehető érdeklődés mutatkozott volna. És ha másutt — a Dunántúl, a Felvidék, Erdély városaiban már Lamennaist olvassák az emberek, amikor politizálni akarnak s a nyugati racionalizmus dalnokain, Heine, Börne, Byron költeményein lángolnak fel ifjú magyar szívek : itt semmisem mozdul ; itt a nyárspolgárias kielégültség mozdulatlansága uralkodik, — itt minden arra látszott mutatni, hogy majd csak Kossuth lángszavának a viharzása lesz képes a lelkek ólomtavát némi hullámzásra bírni; és az is csak egyetlenegyszer. Milyen csodálatos, szinte providenciális, hogy mégis akadt itt valaki, hogy a lehetetlenre vállalkozzék, — vállalkozzék ennek a súlyos mozdulatlanságnak a belülről való feloldásra. Horváth Cyrill — a drámaköltő és bölcsész piarista, a lángoló magyar hazaszeretet Vátese, a hősi magyar értékek fáradhatatlan kutatója és összegyűjtője, — nemes rendtársainak közreműködésével megalapítja a »Szegedi Bölcselkedők Olvasó Társasága" névvel a mi Önképzőkörünket s ime — a szegedi szellemiség töretlen talajában egyszerre csak Kölcsey magasztos szentimentalizmusa, Kisfaludy, Vörösmarty borongó romantikája csíráznak. Akkor itt ezen a szerény iskolai vállalkozáson kívül nincs látható, nincs számbavehető tényezője a magyar szellemiségnek, és ha itt Szegeden, — ebben az akkor még kevert nyelvű és érzelmű kisvárosban — a külföld utánzása helyett a magyar nemzeti Géniusz drága megnyilatkozásainak kultusza indítja el a szellemi érdeklődés folyamatát: azt legelsősorban és csaknem kizárólag Horváth Cyrillnek és az általa alapított Önképzőkörnek köszönhetjük. Nyomukban pezsdül fel itt a magyaros szellemi élet. Fiatal diákok szavalnak, verselnek, kísérleteznek naiv írásaikkal; az idősebb nemzedékek szeretettel érdeklődnek a munkájuk iránt, gyönyörködnek bennük. És ime, már az 1841. évről szóló jegyzőkönyvben azt olvassuk, hogy már a második nyilvános díszgyűlésen számos vendég, nagy közönség hallgatja végig a 25 pontos magyar programmot s hogy e programm hallatára örömre gyulladnak fel a szívek és lelkes éljenzés hangzik az ajkakról. Nem mondja a jegyzőkönyv, de mi bátran megállapítjuk, hogy mire az a lelkes közönség szétoszlott, az iskola már hatott a társadalomra. Gerjesztőleg hatott a szellemi élet kialakulására, — hatott, mint ahogy a fát is nemes gyümölcsözésre gerjeszti a kérgébe ojtott kicsiny, de nemes ágacska. Azóta száz esztendő telt el. Azóta ez a város megnövekedve, lakosságában felduzzadva, külsejében és szellemiségében egyaránt egy nagy magyar város jellegét felöltve, immár a kulfura számtalan megnyilatkozásából táplálkozik, — immár a saját erőivel sugároz országszerte országos jelentőségű magyar kulturát. Azóta ez a város — a nemzeti egységesítés hatalmas kohójaként — már beleolvasztotta a maga ősi törhetetlen magyarságába, ebbe a talajban gyökerező és onnan minden pusztító katasztrófák után diadalmasan feltörő sajátos magyarságába azokat az idegen népelemeket, amiket viszontagságos századok sodortak a falai közé és tettek volt a magyar kulturfejlődés torlaszaivá. Itt voltak valaha, de már régen nincsenek idegen nyelvű és érzelmű és mégis szegedieknek számító egész társadalmi rétegek, amelyeknek a mi diák-őselődeink kedves próbálkozásaiból, fiatal