Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1936

21 sajtóembernek: „Világosság, igazságosság és tisztaság" volt a jelmondata, addig az egyre jobban elkereszténytelenedett Európában a sajtó ólom-katonácskái szinte közös frontot alkottak a fölvilágosodottság nevében a kereszténység és annak őre, az Egyház ellen. Mit tehetett ennek ellenében a világosság fiainak szervezetlen nyája, mikor e világ fiai annyira modern jelszavakkal és fegyverekkel vonultak föl ellene. Hiszen az ismeretes kép szerint a pap prédikációjáról jövő híveknek a Sátán fia már a templomajtóban adja el a destruktiv lapot, miközben sátáni vigyorgással mondja: „Azt legföllebb egyszer hallgatják meg hetenkint, de az én lapomat naponkint elolvassák," Ex uno disce ommes! A betű legfürgébb fegyvernemének, a sajtónak a szerepéről és felelősségéről talán elég ennyi. Hiába hivatkozol annyi lagymatag emberre, hogy t. i. ő tisztább levegőjű irodalmi olvasmányokkal ellensúlyozza azt a hatást, melyet a napilapok benne, az intelligens emberben kelthetnek. Gondold meg, hogy nem annyira a vasárnapi különb ebéd dönti el a szervezet helyes táplálásának a kérdését, hanem a mindennapi kenyér és ennek velejárói. Sapienti sat. A fent érintett művészi öncélúság elvét és gyakorlatát egyes országokban a liberálizmus cégére alatt szinte ad absurdum vitték. Mondhatni, bevárták azt az időpontot, amikor a közvéleményt lábáról már leverte az a szellemi áfium, amelyet a fölvilágosodottság nevében belecsöpögtettek. Az esztétika magaslatán őrtállók jó rég jelezték a veszedelmet, amely ebből származhatik, sőt utaltak a a vallás részéről igénybeveendő panaceára is. (Kant nem hiába mondta a vallást Universalmedizinnek.) A toll egyik német mestere, Thomas Mann híres mondása szerint: „Das Religiöse wird unsere ganze nächste Zukunft bestimmen, das Ästhetische ist in jeder Form vorüber." Ez már szöges ellentétben van Fr. Nietzsche elvével: „Unser Leben soll ein gradus ad Parnassum sein. ' Sajnos ez az utóbbi, tisztára az esztétikai szépre beállított irodalmi felfogás, évtizedeken át sok zavart okozott, a felnőttek és az ifjúság fejében egyaránt, hiszen a művészi forma, az elbűvölő előadás, a szép szó kedvéért lemondott a mű világnézetéről, tehát a külső kedvéért a belsőről, a köntös kedvéért a lelkéről. Pedig, hogy az esztétika a lélek mély sebeit nem tudja meggyógyítani, arra megható bizonyíték a nagybeteg H. Heinének kétségbeesett esengése a Milói Vénus louvrei szobra előtt és az a tagadó válasz, melyet a költő a karnélküli márványszépségtől hallani vélt. Egy francia író, Archambault, a „Jeunes maitres" c. művében az ifjúsághoz egy neves író műveivel kapcsolatban így szól : „E könyvekhez csak akkor nyúlj, ha az élet kevélysége oly magasra csap benned, hogy elfeledteti veled gyarlóságaidat, törékenységedet. De tedd le, mikor lendületre, élet-útravalóra van szükséged ; mert lapjai fojtogatják azt a tüzet, melyet úgy szeretek benned és amelyre magadnak oly nagy szükséged van." Eszembe jut itt Leontjév orosz írónak a mondása (melyet valamelyik ismertetéséből jegyezhettem ki): „Az élet esztétikája sokkal fontosabb a művészet elméleti esztétikájánál." Szóval: irodalmi téren is a lélek igényeinek az érdeke az első. Ezt Hilty német író úgy fejezte ki, hogyha a világirodalom összes termékei és a négy