Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1934

I. Pompilius-beszéd. Elmondta 1934. év november 22-én RASKÓ SÁNDOR egyházmegyei kormánytanácsos, főesperes, apátplébános, az iskola püspöki biztosa. Rilka és mély jelentőségű ünnep az, amely minket ma e falak között összegyűjtött. A piarista rend egy buzgó papját és lánglelkű tanárát iktatta a szentek soraiba dicsőségesen uralkodó pápánk: XI. Pius nagy ünnepségek között, a római Sz. Péter-templomban ez év március hó 19-én. Lelkem e pillanatban egy 44-éves múltba száll vissza s szemem az elmúlt idők ködéből kiemelkedni lát egy boldoggá deklarált piarista papot és tanárt, akinek tiszteletére rendezett háromnapos ünnepen Temesvárott a piarista régi, talán már lerombolt templomban — mint papnövendék — vettem részt buzdultam és lelkesedtem, belemélyedve ennek a boldognak életpéldája szemléletébe, hogy a példa nyomán én is erőt, felbuzdulást és lelkesedést meríthessek akkor a még előttem álló, ma már legnagyobb részben a múltba tűnt papi hivatásom és pályám betöltésére. S vájjon ki ez a piarista, akit boldoggá avatása után 44 év múlva a Szentek soraiba iktatott a hosszasan lefolytatott kánoni vizsgálat után az Anyaszentegyház Krisztus által rendelt látható feje? Minő nagy ember volt ő: ez a Pirrotti Pompilius, akinek szenttéavatási ünnepén ezrek és ezrek ajkán hangzott el a lelkesült kiáltás: „Sz. Pirrotti Pompilius! imádkozzál érettünk!" Minő viszony van köztünk és közte? Talán király volt ő, akinek dicső és bölcs uralkodása egy nemzetre hozott áldást és boldogságot? Avagy talán hadvezér volt ő, aki nagy hadászati tudásával népeket győzött le s a dicsőség ragyogásával övezte hazáját és honfitársait, el nem múló jólétet teremtve azok részére? Vagy talán törvényhozó volt, aki a megvesztegethetetlen igazság védelmére alkotott törvényeket s írta be nevét glóriától övezve a történelem könyvébe, hogy az utókor egy Mátyásként hirdethesse róla is: „Meghalt Pompilius, oda az igazság." Vagy nagy tudós volt-e, aki bölcsességének el nem homályosuló fényével hozott dicsőséget egyéniségére és arra a nemzetre, melynek gyermeke volt. Egyike sem volt ő ezeknek K. H. s mégis mindegyiknél több volt. Pap volt és tanár, mégis királya lett azoknak, akik rendjének őt megközelíteni törekvő, ugyanazon szellemtől eltelt és lelkesített rendtársaitól nyerték kiképeztetésüket és neveltetésüket, akik az életbe magukkal vitték annak tudatát, hogy igazi boldogság a lélek