Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1934
25 jutásnak minden fizikai fáradtság ellenére is, sokkal nagyobb testilelki gyönyör jár a nyomában. Aki — tavalyi Excelsior! c. levelem útmutatása nyomán — a lassú, de biztos utat járja, az a jobbik részt választotta — a technika csodáinak szédítő rekordokkal ékeskedő korában is. Személyes tapasztalatomból vett példa talán jobban megvilágítja a kérdést. Drótkötél-pályán körülbelül félóra alatt jó kétezer méternyire sikerült Ausztria egy sokat emlegetett hegycsúcsára följutnom. Bár a felhők fölött sok cukor-süvegszerü csúcs látásában lehetett gyönyörködnöm, mégis csak hiányzott valami abból az élvezetből. Hogy mi, azt máskor tapasztaltam, mikor kő- és hógörgetegeken át, itt-ott szédítő mélységek mellett elvezető túrista-úton egy ügyes vezető nyomán az örök jég birodalma felé kaptattam. Itt feszültek az inak és izmok, tágult a tüdő, szélesedett a kilátás, a jeges alatt csobogott a glecscserpatak, le-leomló hótömegek robajától kísérve: lépten-nyomon az volt az érzésem, hogy a magam erejével sikerül egy-egy talpalatnyi helyet a nyers természettől elhódítanom. Tisztelet-becsület a technikának, mely a snobot is felcipeli a Jungfrau-Bahnon az örök hó- és jég hazájában, de én — a gyalogjáró ember — mégis, csak többre becsülöm azt, ha a magam lábán tudok fölvergődni egy félakkora magasságra is. Ebben az utóbbi munkámban benne van az alkotásnak, az én vesződséges fáradozásomnak minden édes-bús gyönyörűsége is. Egy Riickert-idézet talán jobban megvilágítja a dolgot: „Den Kohl, den du dir selber gebaut, Musst du nicht nach dem Marktpreis schätzen ; Du hast ihn mit deinem Schweiss betaut, Die Würze lässt sich durch nichts ersetzen." Most veszem észre, hogy nagyon elkalandoztam a tárgytól, Pegazus hátára kaptam, pedig a gyalogjárást ajánlottam. Csak azt akartam ezzel a nagy kerülővel érthetőbbé tenni, hogy a csillogó szavak nem jelentenek szükségképpen »fényes« tartalmat is. Mi, régivágásúak, ilyenkor azt szoktuk mondani: nem mind arany, ami fénylik. Nem minden és mindenki, ami és aki kalauznak ajánlkozik, kétségtelenül kipróbált és bevált kalauz is. Hányan írtak ragyogó írásművészettel ifjúsági könyveket, — a Szentírás szavaival szólva: »persuasibilibus humanae sapientiae verbis« — s az, aki követte, útvesztőbe jutott a Dantetól »sötét erdőnek« mondott ifjú és férfikorban. Nem akarnám még a látszatát se kelteni annak, hogy soraim csalhatatlanok. De azt igenis eleve hangsúlyozom, hogy szívem vérén szűrtem meg. És ha Windhorst német politikai író azt írja, hogy az újságírónak tollát a tintába való belemártás előtt mindig a lelkiismeretébe kell belemártania, hát hidd el, hogy érzek valamit az egyszeri vonatvezető felelősségérzetéből, aki imádkozva »fohászkodott neki« az útnak, a vonatvezetésnek, amelytől mindig százak épsége és élete függ. Sok könyv, amely számotokra készült (jórészt pad alatt való olvasásra spekulálva!), sajnos, méltán megérdemli a költő szemrehányását: amit tegnap tanult, azt ma már öblös hangon tanítja. Ne e szerint ítéld meg olvasnivalódat! Még magát a vonzó írásművészetet (ha ugyan nem ál-művészet) se tekintsd fő fokmérőnek. A tollnak is megvannak ma a maga bűvészei, még pedig igen szép számmal. (Erre vonatkozólag Goethe mondását jegyezd