Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1934

12 aztán ott vannak a sok vezeklés okozta barázdák is. Még valami! Ott az ajka körül valami intranzigens akaraterőnek vonásai. Néztem, néztem s igyekeztem erről az arcról leolvasni, mit is mondjak róla az én kedves barátaimnak, a piarista diáköcséimnek az Úrban, mit mondjak az egész ünneplő közönségnek? . . . Mintha csak azt sugallta volna : „Szólítsd föl őket, legyenek ők is szentek! Mondhatom megéri a fáradtságot!" Hogyan? kérdi most tőlem akárhány rámirányított arc. Lehetséges ez ? Ilyen óriási dicsőség és szerencse érhetne minket is ? Mi is kívánhatnék ezt a diadalt, amely kétségkívül nagyobb minden világbajnokságnál? „Miért is ne? Aquinói Szt. Tamástól is ezt kérdezték a testvérei. Ő azt felelte: „Csak akarni kell!" Szentünk, Pirotti Pompilius is akart! Leszámítva zsenge korát, amikor még nem volt öntudata birtokában, 50 évet számithatunk, mely idő alatt az életszentséget megvalósította : akart. Olyan nemes családból származott, amely címerében ezt a jeligét viselte : „A becsület és az erénv a Pirrottiak hagyományos öröksége." Megmagyarázták ezt a kis Dömének, — akkor még így hívták, — s ő ezt komolyan vette. Becsületes akart lenni mindenekelőtt Istenével, Teremtőjével szemben. Szorgosan teljesítette vallási kötelességeit. Minthogy pedig hamarosan észrevette, hogy főkép a test akadályozza a léleknek emelkedését Istenhez, keményen bánt magávál. Szorgosan gyakorolta az önmegtagadást. A Szentlélek tanította erre. Neki sem volt ám könnyű keményen feküdni, ínyét megtagadni, tanulni és engedelmeskedni. De ő akart!.. Hivatásának szent ösztöne hamar megnyilatkozott benne. Már mint gyermek maga köré gyűjti a szegény gyermekeket, oktatja őket, segíti tehetségéhez képest. Tizenhat éves volt mikor szülővárosában, Montecalvóban, egyik jámbor piarista missziós előadásokat tartott. Ekkor ébredt hivatásának tudatára. Piarista kivánt lenni. Édesatyja ellenzi és semmiképpen se akar lemondani annyi reményre jogosító, kitűnő fiáról. Döme azonban követte az isteni igét: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embernek!" Titkon éjjel otthagyta a szülői házat s Nápolyba ment, a piaristák rendházába, hogy kérje a rendbe való felvételét. Nyomban irt szüleinek is, hogy megnyugtassa őket. Olyan meggyőzően irt, hogy szülei végre megadták az engedélyt, beleegyezésüket. Neki nem volt ám könnyű a szülői ház melegéről, kényelméről lemondani. De ő megint csak akart. így végig vezethetném ezt egész életén . . . Az ujoncidő feladata elhagyni a régi embert és új emberré, igazi szerzetessé születni. Nehéz, kínos munka ez! Mikor egyik rendtársamat P. Ravigant, kérdezték, mivel töltötte az ujoncidőt, azt felelte : „Ketten voltunk, állandóan birkóztunk végre én azt a másikat kidobtam az ablakon. Ez az egész 1" Mondanom sem kell, hogy a „másik" a régi ember, a rendetlen önszeretet volt. Ezt a birkózást Pirrotti is diadalmasan elintézte. Akart. Az önképzés és az alapos tudás megszerzése ugyancsak kemény dió, de édes a belseje. De Pirrotti akart. Kitűnő tanár lett és többször igazgató. Corsini Ede, a piaristák általános főnöke, kijelen-