Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1934

13 tette róla, hogy „Pirrotti az olasz piarista tanárok dicsősége." Amit tett, azt igazán becsülettel tette, ahogy a családi cimer is megkívánta tőle. Pirrotti Pompiliusban a tanár mellett nagyszerűen kidombororodott a papi jelleg. Hatásos szent Missziókat tartott, amelyekre csakúgy özönlött a nép. Nyomában újból fellendült a buzgó hitélet. Minthogy pedig jól tudta, hogy a mi vérünk alkalmazza Krisztus vérét a lelkekre, szigorúan vezekelt. Tápláléka alig volt több néhány babszemnél. Míg nappal dolgozott, csaknem egész éjjel virrasztott- Imádkozott s készítette a rózsafüzéreket, melyeket másnap a nép között kiosztott. Napestig ült a gyóntatószékben. Micsoda lelki erőt tételez fel ennyi apostoli munka!.. . De Pirrotti akart. Ámde ez a vezeklő, önmagával annyira szigorú szent, mégsem volt „fagyosszent". Szelíd, jóságos szívét megérezték az emberek. Annyira uralkodott a szíveken, hogy, mint bevallotta, soha senkit sem volt kényfelen a gyóntatószékből feloldozás nélkül elbocsátani. Lelki hódításaiban eszközül használta a Bold. Szűz tiszteletén kivül, a piaristáknál magától érthető, Jézus Szíve tiszteletét. Társulatokat alapít ezért. „Jézus Szíve kilencede" s „Jézus Szíve hónapja" cimü könyvei még napjainkban is ujabb kiadást érlek. Hatalmas csapások voltak ezek a könyvek az akkor még dühöngő janzenista eretnekségre, mely a szíveket kihűteni, megfagyasztani s„így Istentől elszakítani törekedett. 0 viszont Jézus Szíve tüzkohójában edzette, acélozta apostoli kardját, hogy rendületlenül tudjon akarni, s erre másokat is megtanítani. Főképpen pedig akkor akart igazán, mikor szenvedett. Sokat szenvedett Krisztusért. Rágalmazták, a politikai hatóságok üldözik, sehol nyugtot nem hagytak neki. Pedig más bűne nem volt, mint hogy Krisztus országát minden eréllyel terjesztette. De Szent Pompilius jól tudta, hogy az üldöztetés Krisztus követésének szoros velejárója s a nyolc boldogság egyike. Akart! . . . szenvedni. Ezt az intranzigens akaratot avatták szentté benne. Nem a tehetséget, nem a tudóst, nem a tanárt, nem is a sikereket, hanem az akaratembert. Mert a szentség nem más, mint hősi jóakarat. Az akarat bennünk a fődolog, a legnagyobb kincsünk. Az akarat dönti el földi s örök sorsunkat. Az akaratot sebezte meg legmélyebben az eredeti bűn, az akaratot ostromolják leghevesebben a külső és belső kísértések. De ha egyszer győzött bennünk az akarat, akkor királyok vagyunk, akkor uralkodunk s nincs többé mireánk legyőzhetetlen akadály. Akkor megértjük miért akarta, mint mondják, Napoleon még a szótárából is kitörölni ezt a szót: lehetetlenség. Pedig — valljuk be — a mai kornak — főleg az ifjúságnak legfőbb baja, betegsége, hogy nincsen akaratereje. Tapasztaljuk mi nevelők. Csak akarhatnámság van meg benne, de nincs komoly, teherbíró, tetterős akarata. Mindent a véletlenségtől, a szerencsétől vár. Sokban pedig a szeszély, a szenvedély helyettesíti az akaratot. Meg kell állapítanunk, hogy sajnos, ebben nemcsak az ifjúság a hibás, hanem a kor nevelési rendszere is, amely tömi az észt, de elhanyagolja az akaratképzést. Ha aztán bukik az ifjú, akkor mé-