Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1934

11 Mit tesz Krisztussal uralkodni! . . . Nemcsak „messziről látni, szemlélni az Istenséget, hanem Vele egybeforrni, Őt élvezni az ér­demeknek megfelelő fokban. Belehelni Istent, magábaszívni a Bol­dogságot magát, és Tőle megittasodni. Mit kívánhat az emberi szív, amit az égben meg nem kapna és pedig minden képzeletet felülmúló mértékben? Hatalmat? Tiszteletet? A Szentet maga az Isten tiszteli meg, ülteti trónra. — Gazdagságot? Minden a Szenté, ami csak az Is­tené, sőt maga az Isten is az övé. Szerelmet? A Szent mérhetetlen szerelemben olvad össze a végtelen Széppel, a végtelen Jóval. De még ha földi, emberi szempontokból vesszük is a dolgot! A szen­tek, az igazi nagyok és halhatatlanok. Ők élnek csak igazán! Voltak itt a földön híres hadvezérek, akik diadalkapuk alatt vonultak be. De most hol vannak? . , , Ki sír utánuk, ki szereti őket . . . Voltak tudósok. Emléküket csupán porlepte fóliánsok őrzik. Ha az ember Róma környékén sétál, szinte eltelik méla búval. Elmegy a Scipiók- Gracchusok slb. sírja mellett. Hol vannak ma már? ... Ki törődik velük? . . . Nem így a szentek! Oltáraik előtt ezrek, százezrek borulnak térdre, és liszteletük és szeretetük átöröklődik nemzedékről, nemze­dékre. Ismerjük szeretjük őket, bízunk közbenjáró hatalmukban. Be­szélgetünk velük, tanulunk tőlük, mert ők élnek. Hát még a nép­szerűségük! Ismeretük, tiszteletük kiemelkedik az idő s birodalmak szűk kereteiből. Hódítanak az egész világon. Valóban! Szentté lenni oly nagy dicsőség, oly nagy szerencse, hogy az embernek minden idejét, izmát, tetterejét ambícióját felvil­lanyozza, feszültségbe hozza, munkára készteti. Íme ez a nagy dicsőség, nagy szerencse, nagy boldogság érte a mi Pirrotti Pompiliusunkat, Kalazanci Sz. József alázatos fiát, a kitűnő piarista tanárt, a népapostolt, misszionáriust. Boldog halála után, mely, mint előre megjósolta, szép, csen­des naplementekor, Kármelhegyi Boldogasszony ünnepének előes­téjén, 1766 julius 15-én következett be, azonnal nagy tiszteletnek örvendett. Benyomul a nép a piaristák templomóba s darabokra fa­ragja a gyóntatószéket, a szószéket, amelyből a Szent annyi kegyel­met s vigaszt árasztott a szívekbe. Titkon, éjszaka kellett eltemetni, nehogy a nagy tolongás emberéletbe kerüljön. „Vox populi, vox Dei!" Az egyház felismerte ebben a nagy bizalomban, népszerű­ségben Istennek szándékát, és Pirrotti Pompiliust 1890 január 26-án XIII. Leó pápa boldoggá avatta. Ezzel az Ő nyilvános tiszteletét bizonyos korlátozással megengedte. A végleges döntést az olyan óvatos Egyház még csak 40 év múlva hozta meg. Miután a Szent közbenjárására két gyógyulás történt, amelyet orvosok, szakembe­rek feltétlenül csodának minősítettek, végre 1934 március 19-én be­következett a szenttéavatás, amelyet mi ezzel a háromnapos ájta­tossággal most ünnepelünk. Engem is a régi piarista diákot az a kitüntetés ért, hogy Pir­rotti Szent Pompiliust, a nagy piarista tanárt dicsőségének napján magasztalhatom. Midőn megtudtam azt, kezembe vettem az ő szép arcképét s hosszasan elnéztem. Meglepően szűzies arc, akár csak a gyermeké. Szemében a Szentek Isten után epedő mélabúja. De

Next

/
Oldalképek
Tartalom