Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1932

Évzáró beszéd. Elmondta dr. Gróf Árpád ügyvéd, kormányfőtanácsos, a Szegedi Piarista Diákszövetség alelnöke az 1933. évi június hó 5-én megtartott önképzőköri évzáró ünnepségen. Mélyen Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Régen innen-onnan félszázada, pontosan 1885. év május hó utolsó napjaiban, egy negyvenhárom tagból álló vidám, fiatal társaság hagyta el a régi, időközben lebontott piarista gimnázium roskadozó falait. El volt telve ennek a kis gárdának minden egyes tagja reménnyel, élni vágyással, nagyot akarással. És miért ne lett volna, hiszen meg volt a jogcíme hozzá, mert mindegyiknek zsebében volt nyolc, szorgalommal teli munkás évnek eredménve: a jó piarista atvák által kiiállított érettségi bizonyítvány. Hogv mit jelentett félszázaddal ezelőtt ezen intézetben szerzett érettségi bizonyítvány, azt a jelen kor generációja, a mai kor gyér* ímekei — midőn a diplomás emberek százai keresik és várják az elhelyezkedést, midőn mérnöki oklevéllel a villamosok perronján kénytelenek az emberek a mindennapi kenyerüket megkeresni — a megváltozott viszonyok folytán nem tudják, de nem is tudhatják. Megélhetést jelentett az, biztos elhelyezkedést, lépcsőfokot a magasabb képzettség, magasabb fokú tudományosság megszerzéséhez. Volt ezen gimnáziumnak már félszázaddal ezelőtt is annyi jóhímeve, hogy az itt érettségi bizonyítványt szerzett ifjak előtt önként nyíltak meg a hivatalok ajtajai, mert köztudomású volt, hogy a jó piarista atyák •érdemteleneknek érettségi bizonyítványokat nem osztogatnak. S most közel félszázad eltelte után, midőm a lelkes kis gárdának! immár alig néhány tagja él, elérkezettnek látszik az idő, és kínálkozik az alkalom, hogy megállapítsuk az efért eredmények mérlegét, megállapítsuk, hogy teljesedésbe mentek-e a remények, célhoz jutottak-e azok, akik annak elérése végett annyi kitartással törekedtek. Mielőtt ezen kérdésre a választ a rendelkezésemre álló idő követelte rövidséggel megadnám, hálás szívvel emlékezem meg időközben elhalt tanárainkról, azokról a nemes, önzetlen férfiakról, akiknek jósága és nagysága az idők multával előttünk csak növekedett, akik által hirdetett igazságokhoz, akik által tanított erkölcsi alapokra kellett mindannyiszor visszatérnünk, valahányszor az élet nagy küzdelmében szinte leküzdhetlennek látszó akadályokkal találkoztunk, midőn céljaink elérésében már-már kételkedni kezdtünk. Az intézet, melyet elhagytunk, az idő távlatában kápolnává, szentéllyé alakult át előt-