Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1932

22 tünk, melynek küszöbét úgy éreztük, csak kalaplevéve volna szabad átlépnünk, hogy mélyen érzett hálánknak kifejezést adjunk. Legyen áldott kedves tanárainknak, ezeknek a nemes férfiaknak .emléke mindörökké. Iskolatársaink közül elsősorban egyetlen hősi halottunkról, a jó Lőchey Károlyról emlékezem meg, aki az érettségi bizonyítvány megszerzése és a budapesti felsőkereskedelmi akadémia elvégzése után katonai pályára lépett és mint m. kir. honvédőrnagy 1914. év október hó 2-ik napján imádásig szeretett hazájának védelmében az Uzsokiszorosnáí ellenséges golyótól találva fejezte be fiatal életét. Emlékét ezen — iskolatársai által emelt — szerény márványlap őrizze meg addig is, míg Szeged népe reá fog eszmélni arra, hogy hős fiai emiIékének mivel tartozik, addig is, míg a hősök által hozott nagy áldozathoz méltó mű fogja Szeged legszebb terén hirdetni a szegedi fiuk hősiességét, a magyar dicsőséget. Külön emlékezem meg — nem érdemük miatt — azon három nem magyar anyanyelvű iskolatársunkról, akik bár izzó magyar környezetben nőttek fel, éveken át magyar kenyeret ettek, magyar levegőt szíttak, lélekben soha magyarokká nem lettek. Az egyik, egy szász, nyomban az érettségi vizsgálat letétele után eltűnt, és bár fogadalom kötelezte erre, soha az életben magáról többé életjelt nem adott. Eltűnt két szerb anyanyelvű iskolatársunk is, azonban csak azért, hogy nem sok idő múlva az egyik, mint a háború előtti Szerbia közoktatása ügyi minisztere, a másik néhány év múlva, mint moszkvai egyetemi tanár tűnjön fel. Ezek megtagadták hazájukat, megtagadták a földet, melyen bölcsőjük ringott, de egyet nem tagadhattak meg, a magyar tudományosságot, a magyar kultúrát, melynek önkéntelenül, akaratuk iellenére is hirdetői lettek. A többi iskolatársaim, csekély kivétellel, céljukat érték. Nem egy közülük előkelő pozíciót töltött be, vezető szerephez jutott. Ezek közé kell soroznom az alig egy éve elhalt kedves Bezdán Józsefet, kegyelmes püspök urunknak helynökét, akinek jóságod arca még közöttünk él, aki annyi szeretettel ápolta az iskola padjain kisarjadzott barátságot, aki oly ékes szavú krónikása volt a régi diák élményeknek és aki annyi bizakodással készült a még életben levő néhány iskolatárs félszázados találkozójára. Sajnos, —• a sors másként rendelkezett — ezt nem érhette meg, mint amiként nem érhették azt meg iskolatársaimnak túlnyomó része, akik férfikoruk delén, sokan közülük azt el sem érve, haIáloztak el. S most kedves fiatal barátaim, akik nyolc évi becsületes munka után érettségi bizonyítvánnyal a zsebetekben most készültök ezen intézet megszentelt falait elhagyni, ha szabad nekem, öreg piarista diáktársatoknak — egy élet tapasztalata után — tanácsot adni, úgy tanácsúi csaik azt adhatom, hogy az élet nagv küzdelmében, mely reátok vár, előre és mindig csak előre nézzetek, feltétlenül bízzatok a jövőtökben, rendületlenül bízzatok hazátokban, Magyarországnak feltámadásában. Számotok kevés, erőtök gyenge, de van egy hatalmas — veletek együtt küzdő — segítő társatok, az igazság, a magyarok igazsága, melyet ideig-óráig elnémítani igen, de letiporni, megsemmisíteni nem lehet. Higyjétek el nekem, hogy sem a határtalan francia gőg, sem a bocskoros rablók' hatalma hosszúéletű nem lehet. Van még erkölcsi világrend és kell, hogy