Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1932
20 dús után csak annyit mondhatunk, hogy a művészet a látható világ' formáit, amelyekkel mondanivalóit közli, különfélekép adja vissza. A formák ábrázolásában mutatkozó felfogásokat szoktuk röviden »művészi látásnak« nevezni. Hogy ez a művészi látás milyen mélyen rejtőző forrásokból ered, azt az előbbiekben láttuk. Kérdés most már, hogy ezen források figyelembe vétele nélkül, pusztán azáltal, hogy átengedjük magunkat a műalkotás hatásának, képesek vagyunk-e utána érezni •annak művészeti tartalmát. Elméletben feltétlenül igy van. A műalkotás folyamata intuitiv, tehát így a műalkotásban is ott vannak az általános emberinek azon jegyei, amelyek a szemlélőben visszhangot keltenek. De amennyire ösztönös lelki munka a műalkotás folyamata, éppúgy ösztönös az esztétikai átélés is, ami nem mindig válik annyira tudatossá, hogy elemezhető is legyen. Ehhez járul az, hogy a maikor embere már bizonyos esztétikai beállítottsággal kerül a műalkotás elé, így megvannak az előre megalkotott szépség fogalmai, érzelmi irányvonalai, amelyek eltérhetnek az eléje kerülő művészi tartalomtól és mint erősebbek, akadályozhatják a műalkotás utánérzését. Másrészt, a zenét kivéve, minden művészet az értelem szűrőjén keresztéi hat az érzelemre, s így itt is fel kell tételezni bizonyos tárgyi ismereteket. Innen van az, hogy pl. a középkor műalkotásaiban öntudatlanul is a mai kor ábrázolási formáit keressük és nem érezzük meg bennük a túláradó lelkiséget; szimbólumait nem ismerjük föl és így nem keltenek bennünk misztikus érzéseket. Claude Lorrain vagy Tiepolo képeinek pátosza idegennek tetszik, mert a mai kor földi boldogságon csüggő lelke nem érti meg a felsőbbrendű utáni vágyból fakadó érzéseket. Tehát ez a speciális esztétikai beállítottságunk teszi szükségessé azt, hogy nemcsak a tudományos kutatások, hanem a műértés szempontjából is figyelembe vegyük a művészét formáló erőit. Dorogi Imre.
