Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1932
lé den vonalon szenvedélyes harcokban robbannak ki, azt látjuk, hogy ezek a harcok a világnézeti eszmék intenzív átélésének a következményei. Ez a szenvedélyesség éli ki magát a művészetben is. A barokk figyelme elterelődik az ábrázolási problémáktól, e tekintetben alig hoz valami újat, de nagy alakító erővel tudja alkalmazni a renaissance vívmányait. Európa országainak egy részét abszolutisztikus uralkodók kormányozzák, s ugyanakkor erős alkotmányos mozgalmak is folynak. A nacionalizmus úgy politikai, mint kulturális téren előre tör. A kor filozófiája — amely az Isten és világ viszonylatának az ész útján való kifürkészését tűzi ki céljáúl — egyrészt szubjektív és illuzionista, másrészt metafizikaellenes pozitivista felfogást mutat. Az egész kort mély szellemiség hatja át. A pszichológiai kérdések a tudományos és vallásos iratokban mind gyakrabban merülnek fel s a drámai alkotásokban (a spanyol drámák, Shakespeare) művészi problémákká válnak. Az ember helye a teremtésben úgy vallási, mint filozófiai értelemben, erősen foglalkoztatja a lelkeket. A kettévált nyugati kereszténység igyekszik a maga területein belül a vallási élet elmélyítésére és erős küzdelmeket vívnak egymással és nemcsak a hitvita, de a politika és kultura területein is. A Katolikus egyház ebben az időben a nagy szentek egész sorát adja a világnak és új emberideált alakít ki, a transcendens világ felé szárnyaló heroikus embert. A protestánsoknál a magába mélyedő, bensőséges lélek az ideál. Az egyiket a benső élet szenvedélyessége, sőt extázisba csapó intenzitása, a másikat az értelem által vezetett érzelem vezeti. A művészetnek táplálója mindkét világnézeti forrás. A renaissance pozitívizmusával szemben a szubjektivizmus dominál az egyik oldalon, konkretizmus a másik oldalon (a romanista allegóriák, Hals, a németalföldi zsánerfestészet). Mégis a vallásos átélések fejeződnek ki a legpregnánsabban s a renaissance ábrázoló eszközei sokoldalú, erőteljes kifejező eszközökké lényegülnek át. Az ellenreformáció szenvedélyességét a barokk művészet expresszív jellege mutatja. A barokk ábrázolás alakjai átszellemültek, a vonalak, mozgások, benső indulatokat fejeznek ki; a fény, árnyék, nem a plasztikát éreztetik, hanem a sejtelmest, a rendkívülit, a felemelőt. A festészet és szobrászat közötti éles határ megszűnik, átveszik egymás kifejező eszközeit. Michelangelo »Utolsó ltélet«-én ez az expresszív szellem már teljes erővel jelentkezik. Alakjai szenvedélyektől fűtött óriások. Az önkényesen módosított proporciók, a szenvedéstől vonagló, vagy szenvedélyesen lendülő mozdulatok, az anatómiai formák szuverén kezelése éppúgy mint a kompozíció felépítése és szinte robbanásig feszülő mozgalmassága, mind a világnézet által szuggerált művészi tartalomnak válnak hordozóivá. (Az egész kép hatalmas demonstráció akar lenni a predestináció tana ellen.) A barokk a renaissance kompozíció stabilitását is megváltoztatja. A cselekmény színhelye nem a földi környezet, vagy ha igen, legtöbbször kapcsolata van a kozmosszal, hogy .ezzel is a természetfelettiséget húzza alá. Ennélfogva helyet kapnak rajta a lebegés, a lendület, a különleges fény- és tónushatások s így az ábrázolás színbeli és formai, dinamikát nyer. A renaissance relief hatását a festőiség váltja fel. Ez a kor, mely a fejlődő természettudományok útján már jól ismeri a természeti világot, meg tudja érezni a természetfelettibben a nagyszerűséget s ki is tudja fejezni nemcsak a kompozíció új szerkezetével s dinamikájával, hanem a méretekkel is. így jut el a kupolafestmény formájához.