Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1932

14 így megteszi az első lépéseket a modern természettudományos szemlélet felé. Ui világkép alakul ki. a filozófia kezdi veszíteni uralkodó szerepét és megszakad a teológiával való kapcsolata. Ez a felfogás az ábrázoló művészetekben is meghozza a szükségképeni változásokat. Az újkori művész nem veszi figyelembe a természeti formák szimbolikus jelentését, a természeti szépet önmagáért valónak tekinti és optikai vizsgálódással fordul felé. Ennek eredménye a perspektivikus miliő és az anatómiai ember. Előtérbe kerülnek a fény és árnyék, a sfumato problémái, sőt kísérletek történnek az atmoszférikus hatások érzékeltetésére is. A tárgyak, alakok térbeli elhelyezkedése és térbeli viszonyai szintén mint ábrázolási problémák jelentkeznek. Ezen ábrázolási problémák megoldásai képezik a renaissance művészeti tartalma-» nak egy részét. így a középkori művészet világnézeti tartalmában gyökerező didaktikus cél, az érzelemkeltést célzó törekvés elmarad és megszűnik a lényegéhez tartozó expresszív jelleg is, a művészet ismét ábrázolni és gyönyörködtetni akar. A középkorban az architektonikus rendbe való beilleszkedés által egy nagy gondolatot szimbolizált, most azonban önálló problémáival öncélúvá lett. Az aszketikus szellemi ember helyébe a transzcendens kapcsoktól elszakadt, földi dicsőséget kereső, sokoldalú műveltségű, szép külsejű ember lép, mint ideál, akit az etika helyett az esztetika vezet. A renaissance ábrázolásaiban ennélfogva a szép földi embert látjuk. Világos, hogy az itt elmondott ábrázolási problémák a kor természetszemléletén keresztül, amely a formákat és jelenségeket, de magát az embert is már nem fogalmi jelentesükben fogja fel, hanem természeti adottságúkbaji figyeli meg, a középkortól teljesen eltérő művészeti tartalmat is adnak és igy más művészeti formát kellett szükségképen létrehozniok. Ha át is veszi a renaissance a középkortól a témát, a beleadott művészeti tartalom már nem vezethető le a témából, ezért nem is lehet folytatása a, témák azonossága mellett sem a középkorinak. Az olasz eszteticizmus. amelv az építészetben a stereometrikus formák fölött szabadon disponál. vitt is a tektonikus érzést juttatja kifejezésre s a formai szépséget fölébe helyezi a természeti igazságoknak. Az ábrázolás főtémája az ember, amelyet •— akár az épületet — mindig kiemel a háttérből, úgy hogy a kompozíciónak, mely az ábrázolás formáját képezi, az emberi alak adja a szerkezeti elemeit s a háttér motívumai esetleg csak összekötő vagy térkitöltő szereppel birnak. Az egésznek formai megjelenését a proporció szépsége, a tömegek egymásközötti mérlegelése s a szimmetriára alapozott egyensúly jellemzi. Hatásában nagyvonalú, tagoltságában, ábrázolásában világos és egyszerű. Az olasz művészet az egyes alakot szintén ezen tektonikus felfogásban ábrázolja. Eljárása azonban nem tévesztendő össze a görög művészettel, mert nem a kész fogalomhoz alakítja a természeti formát, hiszen inspirációját már a természetből veszi s alkalmazkodik annaiv adottságaihoz, de vizsgálja és hangsúlyozza benne a nagy építő formákat. Az emberi test tektonikus jellegét oly intenziven érzi, hogy a felöltözött alakhoz is előbb akttanulmányt végez, arra konstruálja a ruhát, melynek plasztikai tagoltságát igy az emberi test adja és ezt a redők elrendezése által is kiemelni igyekszik. Az itt vázolt gondolkodásából önként következik, hogy a valóságban látható emberi mozdulat is bizonyos esztétikai átformálódáson megy keresztül s az