Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1922

11 vágy szöktette örök virágzásba. A Julia-versek sima tükrét a hazafiú aggodalmak kínzó izgalmai fodrozzák : Keblemben a szerelem Virágbokrétája, Fejemen a honszeretet , • Töviskoszorúja. Ezt a töviskoszorút állandóan érzi szívén. S új hang kél a magyar irodalomban : A Berzsenyi—Vörösmarty-féle borongó álom-magyarság helyett a lázongó tett-magyarság robban ki abból a nagy szeretetből, mellyel Petőfi múzsája átöleli ezt a történelemben annyit vérzett, legelhagyottabb nemzetet. Ha magasztalja, a világ első népének, Isten kalapján bokrétának mondja, ha hibái belenyilalnak lelkébe, keserű fájdalmiban szatírával korbácsolja, de mindenek előtt fel akarja rázni s felfegyverezni bátorsággal az ellenséges gonoszság ellen, az ősök dicsőségéi akarja visszaállítani, akik Európa homlokán táncoltak. Petőfi a legsovénebb és legmilitarisztikusabb magyar költő, aki azért lesz a világpolgárság apostola, hogy egészen magyar lehessen. Előre el lehet gondolni, hogy ez a fékezhetetlen vérmérséklet, amelyet állandó izzásban tart a szabadság-eszme fanatizmusa, hová ragadja Petőfit, mikor megjön az álmok megvalósulásának ideje: a forradalom. Múzsája, mint Szendrey Julia, nemzetiszínű vállkötőket ölt, fejébe jakobinus-sapkát csap, politikai gyűlésekre jár s exaltált szavaiban a költészetet elárasztja a retorika és páthosz virágzápora. A gyenge királyballadák, a zsarnokgyűlölő és republikánus versek nem annyira a költőt, mint inkább a politikust tartották fenn Petőfiben, akinek kétségbeesése az Apostol-ban kiált fel elviselhetetlen szomorúsággal. S mégis: akinek nem tetszik a redikáiizmus s aki sajnálja a költőt a politikus miatt, az ne feledje, hogy Petőfi republikánizmusában a koldúsbot és függetlenség megvesztegethetetlen becsületességét hordotta; hogy egy nemzet évszázadok óta elfojtott vágyai s legszentebb érzései zendültek meg benne; hogy idegrendszere és szive és lázadó ajka volt egy lázban gyötrődő népnek: lángoló szimbóluma az átalakulás kínjaiban vergődő Magyarországnak. Ne kérdezzük : micsoda őrült visszhangot vertek volna föl lelkében az aradi golyók és bitófák? Ne kutassuk: micsoda gyilkos józanság fagyott volna a szabadság-mámortól megrészegült szívére Világos után? Vértanúja lett elveinek s múzsája elnémult örökre. Egy hídon látták utoljára, Segesvár mellett, amint tekintete a messzeségbe szállt s körülötte kavargott a véres orkán. Vájjon hová nézett? Vájjon mire gondolt? Talán arra, amit egyszer már elsóhajtott: „Oh keblemben még annyi dal szunnyad; egy egész erdő magva, mely ha felnő, sok faradt útasnak hűs árnyat ad!" Örökre titok marad. Egy kozák lován már ügetett nyomában a halál. A magyar irodalom fönséges torzója lett. A szépség erdeje elhamvadt szívében. De itt lombosodik feleltünk egy fa, amelyről énekelt;