Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1913

Bite Béla 1869—1914. A polgári év első napján intézetünk ormán gyászlobogó je lentette, hogy az újév ránk nlézve súlyos csapással köszöntött be. E »memento mori« néma figyelmeztetése annál szívbe nyilallóbb volt, minéi élesebbnek éreztük az ellentétet az újév születését köszöntő általános ö

röm és a mi gyászunk, a természet hófehér köntöse és a lobogó feketesége, a kathedra és ravatal között. Mert mindnyájan megdöbbentünk annak a hírnek hallatára, hogy intézetünk egyik oszlopos tagját, Bite Bélát, aki a karácsonyi szünet elején még viruló egészségnek örvendett, élte javakorában elszólította a halál angyala. Hihetetlennek tetszett, hogy azt, akinek

1 hosszú életet jósoltunk, rövid néhány nap alatt sírba döntse egv tüdőgyulladás. Ami lehetetlennek látszott, mégis megtörtént: kihűlt a szív, amelynek melegét annyian éreztük. S nekünk, kiket gyors kihűlése gyászba döntött, némi vigasztalást icsak a túlvilági viszontlátás reménye, meg az a nagy részvét nyújthatott, amely nem csupán a koszorúk

1 nagy számában, hanem a száz meg száz főnyi gyászoló közönség megjelenésében is kifejezésre jutott. A zord időben is százával kísérték utolsó útjára drága halottunkat, akiben az ifjúság fáradhatatlan nevelőjét, az intézetfentartó város egyik legjobb tanárát, a társadalom pedig egy csendes visszavonultságban serényen működő munkását vesztette. »Multis ille bonis flebilis occidit.« Bite Béla húszéves tanári működése megszakítás nélkül intézetünk falai között folyt le. Visszavonult életet élt, zajtalan munkakört töltött be. Nem foglalkozott irodalmilag sem a nevelés elméletével, sem valamely szaktudománnyal, de a Gondviseléstől kijelölt egyszerű munkakörben mégis olyan szép sikereket aratott, hogy e megemlékezés szerény világa egy céltudatos és szakavatott nevelői egyéniség határozott vonásait világíthatja meg.