Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1907

35 a kardra támaszkodó paizsos, páncélos Hunnia tartja jobbjában a dicsőség koszorúját, alatta a szabadság Géniuszának hívó szavára a megkötözött magyar nő, nemzetünk szimbóluma, tépi szét láncait. Az allegorikus alakok között ott van a hírnek szárnyaslábú képviselője, Mercurius is. Szép gondolat, hogy a tizenhárom vértanúnak mellszobrai csak e jelképes alakok alatt mintegy mellékesen foglalnak helyet, kifejezve azt az eszmét, hogy a hazafiúi önfeláldozásnak csak a kötelessége a miénk, dicsősége a nemzeté, mely azonban sohasem feledkezik meg hálás fiairól, kik hírét, dicsőségét növelték, életéért életüket adták, hanem holtuk után is halhatatlanokká teszi őket, saját dicsőségének fényét árasztva reájuk. Nem a vértanúk dicsősége a fő ezen a szobron, hanem a magyar nemzeté, melynek ily fiai vannak, mely az idegent is vértanújává tudja tenni. Szemmel láthatólag fejezi ki azt a gondolatot, hogy csak fiai önfeláldozása árán emelkedhetik a nemzet a hírnév, a dicsőség és szabadság szárnyain a magasba, hogy megossza a közös kincset minden gyermekével. A szép szobor Zala György szobrászművész alkotása. A Vértanú-szobor megkoszorúzása után az 1848 — 1849. Ereklyemúzeumba mentünk. Üj itt minden, hisz á legrégibb emlék is csak hatvan éves, mégis legendás idők csodadolgairól, lelkesítő dicsőségről, könnyet fakasztó gyászról, boszúra hívó kegyetlenségről beszélnek egymás után, egymás mellett, váltakozva és együttesen, amint mellettük szemlélődve, gondolkodva elhaladunk. Az öröm, lelkesedés, szomorúság, szégyen és boszú érzete váltakozik bennünk szavaikra, s magunk sem tudjuk, melyik az erősebb. Szinte érthetetlen világ az, melynek levegője tölti be e termeket. Minden a végletekben mozog, semmi hétköznapi. Ez az oka annak is, hogy noha ezrivel vannak még szemtanúi, legendás, meseszerű lett e kor, melynek minden mozzanatát a költészet borította el virágaival, és noha évről-évre kétszer is ünnepeljük emlékét, nem veszít varázsából, nem válik közönségessé, hanem állandóan élesztő tüze marad a magyar honszeretetnek. Ami csúnya volt benne, elfeledtük, ami kevésbbé szép, megszépítettük, csak fénye hatol el hozzánk. Az éjszakai tűzből sem látjuk a hamut, a kormot, csak a lobogó lángot, mely a kormot is fényesre izzítja. A tömérdek emléket, mely itt felhalmozva van, ki tudná felsorolni? Egy látogatásra mind látni sem lehet, a fő az a hatás, amit lelkünkre tesz. A mellény és ing, melyen látszik a golyó megpörkölt helye és a nyomában kiömlő vér cseppjei, a zsebkendő, mellyel a puskacső elé állított szemét bekötötték, a bitók darabjai, melyen a hősök életüket végezték, a szekér, melyen a hadban győzhetetlent a halál elé vitték, a mankó, mely jártában támogatta, kit tudnának hidegen hagyni, ki mehetne el mellettük érzéketlenül ? A sok aprólékos munka, csont és fafaragvány, a falakon függő képek sokasága a börtönben eltöltött évek hosszú idejéről beszél, a békók és 3*