Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1907

36 bilincsek a szenvedés tanúi. De mindezek fölött ott függenek a golyóktól tépett lobogók, melyek e szomorú emlékekre is egy-egy derűsebb sugarat vetnek. A múzeumból a vértanúk kivégzésének helyére indultunk. A Maros hídján keresztül Új-Arad felé vezető országúton juthatunk el az egyszerű emlékoszlopig, mely a szántóföldek között jelzi azt a helyet, ahol a kilenc bitó kilenc hadvezér életét oltotta ki. E sík földről látszik tiszta időben a világosi vár. Két szomorú emlékű helye a magyar történelemnek, a nemzeti önérzet legkínosabb megsértésének tanúi. A vár kissé közelebb esik a városhoz, azért visszafelé kell mennünk. Nagy kertjét katonák művelik és őrzik. Téglafalú, gyeptetejű építményei ridegek és visszataszítók, mintha most is a rideg kegyetlenség szelleme laknék bennük. Csak kapujáig jutottunk, de az is elég volt, mert láthattuk amiért jöttünk, a helyet, ahol a négy tábornokot golyóval végezték ki. Mindjárt a várkaputól bemenet balra esik ez a sáncárok, háttere téglával fedett földhalmaz, melynek tetején fű zöldéi. Itt semmi emlék sincs, mely a vértanúkra emlékeztetne. Egy kisebb épületet is mutogatnak, mely a halálraítéltek siralomháza volt. A hely olyan rideg-e, vagy a látásukra felújuló emlékek okozzák-e, de menekülni óhajt innen az ember. A képzelet a környezetben keresi az okot, mert a földben is résztvevő barátot lát. Erre mutat legalább az a különös kukoricacső, melyet a múzeumban láttunk. Tizenhárom kisebb-nagyobb csőből nőtt össze s állítólag a vesztőhely környékén termett, mintha a természet is ki akarná fejezni rokonérzését avval, ami éppen módjában van. A hosszú úttól és nagy forróságtól elbágyadva tartottunk hazafelé, de útközben futólag megnéztük még a tanítóképző intézetet és a kir. kath. főgimnáziumot. Ebéd után még a minorita-templomba mentünk el, azután az állomásra indultunk, hogy a hetedik napi bolyongás után végre haza érhessünk. Útunk itt már az Alföld mindenütt egyforma kalásztengere között vezetett. Velünk ballagott jó ismerősünk, a Maros is. Valami kis változatosságot mégis hozott az egyhangú vidékre. Közben a felhők is sűrűn vonultak az égre, és az eső, melyet elindulásunkkor félve kívántunk, utóiért bennünket, szapora cseppekben áztatta a mezőt. Hosszú vonalakat rajzolt kocsink ablakára, majd egészen elhomályosította, úgy sem volt miért kinézegetni rajta. Csak Mezőhegyes legelésző ménesei vonták magukra útközben figyelmünket. Ha a vidék nem nyújtott szórakozást, kerestünk mi magunknak s vidám tréfálkozással rövidítettük meg a hosszú útat. Napnyugtakor az ég alja kissé kitisztult, a pihenni térő nap vörös fénnyel ragyogta be a fel-feltünedező tanyákat és a körülöttük álló sudár