Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1905

9 ményeinek olvasásakor oly érzések foglalják el az olvasó lelkét, mintha oly emberéi volnának, kinek sebébe nyílvessző tört, vagy kinek szívében fulánk maradt. „Virrasztók" című költeményét nagy alkotásnak tartja, mert látja, mily hű tükre a költemény azon időnek, melyet allegorizál; látja, hogy a költemény nyomott, fojtó hangja mily mesterien simul azon idő hangulatához, amelynek szülötte. „Az absolutizmus uralma, a csüggedő kor képe a tetszhalott benyomását tette a költőkre, kik virrasztottak a haza sorsa felett, virrasztottak és énekeltek, mert a szent reménynek nem volt szabad elaludni, ezt kellett éleszteniök a sötét gyásznapokban még inkább." Indokoltnak, az idő által igazoltnak találja a keserűség hangját Vajda lírájában a kiegyezés után. (Luzitán dala.) A nemzet első diadalmámorában nem ismerte fel a kiegyezés Achilles-sarkait. Magasztalja Vajdát, hogy a nemzet egyetlen bizalmát már csak a népben találja, mely még romlatlan; az őserő csak szunnyad benne, de egykor még kitör és nagyot alkot. (Jubilate.) Helyesen rójja meg Vajdában, hogy kifejezései néha még prózaiak, hogy vét a verselés technikája ellen, megveti a külalak követelményeit nemcsak a gondolat kedvéért, hanem az indulat és szenvedély hatása alatt is. Népköltészetünk sajátságairól beható tanulmányt írt Cserép. Felismeri a népköltészetben rejlő őserőt, a népköltészet üde báját; ismerteti annak uralkodó motívumait s kimutatja, mily hűséges tükre a népköltészet a magyar érzés- és gondolatvilágnak, a nyelv szépségeinek és a tiszta nemzeti ritmusnak. Kiemeli, hogy a népköltészet öröic forrása marad műköltészetünknek, ahova a késő utódok is vissza fognak térni meríteni, valahányszor idegen szellemmel táplált költészetünknek megújulásra lesz szüksége. Újabb irodalmi működését Cserép a Dugonics-Társaságban fejti ki, amelynek megalakulásától munkás tagja s közvetetlenül halála előtt osztályelnöke volt, amely tisztének betöltése elé gátat emelt akkor már súlyos betegsége és korai halála. Tárgyait itt is egyéniségének megfelelően választja. Vörösmarty születésének százados évforduló ünnepén ő tartja a társaságban az ünnepi beszédet. A beszéd legértékesebb fejezete az, amely Vörösmarty nyelvéről szól. Lehetett volna-e valaki ennek méltóbb tolmácsa, mint ő, aki a régi és új nyelvnek oly alapos ismerője volt! Irodalomtörténeti alapon kimutatja, mily sivár volt költői nyelvünk Vörösmarty előtt s mivé lett Vörösmarty kezei közt. Kimutatja a forrásokat, amelyeket Vörösmarty kiaknázott, kimutatja, hogyan teremtette meg, a régi darabos, prózai nyelv helyett azt a művészi, lágy, hajlékony s mégis magyaros költői nyelvet, amely Csongor és Tündében már a nyelv zenéjévé finomul. A társaság Deák-ünnepén Deák Ferenc helyét jelölte ki irodalmunkban széles látókörrel, józan történelmi és politikai felfogással, a szónoki beszéd művészetével.