Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1902

43 mekek nem, de még a legtanultabb emberek sem emelkedhetnek fel csupán a lélek szárnyain — minden külső közbenjárás nélkül — Istenhez. Különösen nem a gyermek, aki a testi élet hatalma és a külvilág bódító hatása alatt áll. A gyermek csupa szem, fül, érzék! Hogy felülemelkedhessék e földön, föl egészen a mindenség Teremtőjéig, a föld minden segítségére szüksége van. Ezek a szertartások pedig elbűvölik a gyermek szemét, énekei felcsigázzák képzelőtehetségét, fennhangon elrebegett imái meghatják szivét, szentségei támogatják gyengeségét! Van azonban ezen szertartások között is egy, mely a gyermeki léleknek legfőbb ünnepe, a keresztény családok körében egy várva-várt pillanat: az első áldozás. Ez a mozzanat egyszer fordul elő a keresztény ember életében, de oly megható, annyira magasztos és fönséges, hogy felejthetetlen! Ha a gyermek már korban annyira előrehaladt, hogy ezen mennyei kenyérnek a földi fölött való magasztosságát fel tudja fogni, hónapokon, heteken át készítik elő közösen család és vallástanítója ezen magasztos ténykedés kellő megértésére. Megmagyarázzák neki, hogy ez az Úr áldott szenvedésének szent emléke s ama megbecsülhetetlen szeretetnek, mellyel irányunkban viseltetik, legédesebb záloga. Ez azon égi tűz, mely sziveinkben az ájtatosság lángját táplálja; ez az igazi manna, mely minden élvezet édességét magában foglalja; az a harmat, mely érzéki kívánságaink lángjait osztogatja. Ez egy oly mozzanat az ember életében, melyre még késő agg korában is szeretettel gondol vissza és nem ritkán elhatározó valakinek egész életére nézve. Azért a legnagyobb áhítattal vegyék magukhoz e vérnélküli áldozatot s a szülők gondoskodjanak, hogy minden módon élesszék gyermekeik gyöngéd szivében ezen szentség iránt a szeretet és ájtatosság szent tüzét. Általában a család egyik legszentebb kötelességévé tartozik, hogy a legőszintébb szeretetet és ragaszkodást élessze és ápolja gyermekei szivében azon egyház és annak minden külső szertartása iránt, melyhez tartoznak. Ha valóban szivükön fekszik a szülőknek gyermekeik boldogsága, úgy legnagyobb gondjuk legyen őket az egyház iránti tiszteletre megtanítani és megóvni, elrejteni őket a valódi és szilárd vallásosság védőfala mögé minden olyan tantól, mely nyilt lázadást hirdet édesanyja, az egyház ellen. A jó szülő azonban még ennyivel sem elégszik meg. Nem tartja ugyanis elégségesnek az igazi, benső vallásosságra nézve, hogy az egyháznak engedelmeskedjenek, törvényeit betartsák, szertartásait kövessék gyermekei, hanem megköveteli tőlük egyszersmind, hogy igazi vallásos erényekkel legyenek feldíszítve. Természetesen a gyermekek ezeket maguktól nem tanulhatják, a szülőkre háramlik tehát a szeretetteljes kötelesség, hogy idejekorán beléjök oltsák azokat. Szent hitünknek tanai ugyanis korántsem olyanok, hogy csak