Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1902

13 meg ne lepnék s ne gondolna a természetes következtetés kapcsán mindezek okozójára? Eközben azonban feltűnik a felhőfodrokban úszó ég kárpitján a gyönyörű szivárvány és diadalmasan hirdeti az egész látóhatáron, hogy az elemek harcának immár vége: a csönd és nyugalom ismét helyre áll s a borút ismét a derű váltja fel a természetben! A csönd, a nyugalom, a szélvésztől felkorbácsolt tenger háborgása, a rohanó orkán bömbölése, mind-mind a Te dicsőségedet zengik Uram! Mindnyájának szava belevegyül a természet egyetemes imájába, hogy közösen, hogy mindnyájan dicsőítsék teremtőjük áldott szent nevét! A völgy minden egyes fűszála s a havasi bérc óriási fenyői hirdetnek s imádnak Téged ; a kis madár a fa lombkoronájának hűsében dalolja dicsőségedet; a villám dörögve villogtatja hatalmát; viharhangokon prédikálja végtelenségét az óceán; a tónak sima tükre, melynek mélyében egy második eget csodálhatni; a látóhatárt koszorúzó kéklő hegyek; a csermelyek zuhogása, a szellők lágy fuvalma, a kertek illatárja, a ligetek suttogása; egy fönséges, magasztos, a Teremtőt dicsőítő himnus: ki nagynak mutatkozik a holt természetben ép úgy, mint a szerves fejlődés csendes munkálkodásában ! De ha az érzékelhető világ e nagyszerű csodái érintetlenül hagynának, ott van bennünk az ész, lelkünk öntudata, mely magán hordja teremtőjének és pedig személyes alkotójának félreismerhetetlen bélyegét! Ott van szivem legmélyén lelkiismeretem szava, mely mindannyiszor hangosan tiltakozik, valahányszor Isten ellen kívánnék valamit cselekedni! S viszont valahányszor csak egy vékony szállal gazdagítottam a köteléket, mely Istenemhez fűz: jóleső érzés hatja át egész valómat! Miért ingadozol, miért remegsz, tétovázol, midőn bűnös terved végrehajtására megteszed az első lépést ? Azért, mert még nem romlottál meg egészen; mert még a belső szózat, lelkiismereted szava Istent, a mindentudó lényt, az igazságos, de rettenetes és kérlelhetetlen bírót juttatja eszedbe ? Az első és legfőbb igazság tehát, mely az ember lelkét eltölti, Isten létezése. „És különös — mondja Bougaud —- mily benső és sajátságos összhang van az ember természete s ama fogalom között, melyet magamnak Isten természetéről alkotok." Amit óhajtunk, az Istenben mind megvan. Óhajtom az igazságot — ő az igazság ; óhajtom a szépséget - - ő az eszményi szépség; óhajtom a jót — ő a föltétlen jó ; óhajtom az életet — ő az örök, változatlan, végtelen élet. Ami bennem hiányzik, őbenne mind feltalálható. Miről szivein álmodozik, amit vár, remél, sejt, őbenne megvan. Megtalálok tehát benne mindent, amit óhajtok, ami után epedek! Hogy keressem is, hogy kutassam is legtisztább óhajaim kielégítését, létezésének legtitkosabb sejtelme mellé odatűzte lelkembe még azt a törekvést is, hogy iránta tanúsított szeretetemnek, tiszteletemnek külső jelekkel adjak kifejezést. Érzem, hogy nem elégedhetem meg a Legfönségesebb iránt tanúsított belső tisztelettel és.