Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1902

12 „Oh ég, mennyire magasztos előttem a te nyelved", mondja a költői lelkesedés. És úgy is van! Mert hiszen melyik lélek az, melyhez minden szónál ékesebben ne beszélne a csillagos ég gyönyörű látványa? Van-e valaki, a ki a fejünk felett csillogó világok láttára mintegy lelkéből, akarata ellenére feltörő érzelem és meghatottság kifolyásaképen ne gondolt volna a teremtés nagy titkának kérdésére, a-nagy Alkotóra? „Oh, te magasztos ég, zengi tovább a költő, — fönséges őse a mindenségnek, te, ki előbb születtél, mint a nappal csillaga, te, ki még bizonyára túl fogod élni őt. te, kit a halandók és halhatatlanok csakis tisztelettel környékeznek, mivel kezdjem, mivel végezzem a te dicsőítésedet? Sötétes homlokodat csillagkorona ékesíti; fényes ruhád végnélküli szövetét árnyba borult és ezerféle redőkbe játszó felhők képezik, mozdulatodra meg-meglebben az és kibontakozik az azuros ég teljes hosszában." íme e. paradicsomi látvány, mely megható nagyszerűségével lelkünk lelkébe hatol és kierőszakolja a legmélyebb hódolatot! Ez a csodás, egyetemes imája a természetnek a mindenekalkotója iránt készteti a nagyhírű csillagászt ilyen nyilatkozatra: Oh Istenem ! Oh te nagy, véghetetlen lény! Mik vagyunk mi és mi vagy te ? Legfelsőbb szerzője és végoka a mindenség összhangzatának, ha ily nagy a te műved? És minő nevet adjunk azoknak, akik tagadnak téged, akik nem hisznek benned, akik a te gondolatod nélkül élnek, kik sohasem érezték a te jelenlétedet, oh örök atyja a természetnek?! Gondoljunk vissza egy gyönyörű májusi reggelre, midőn a természet mintegy megifjodva, felébredve téli szendergéséből, újult erővel önti ki kellemeit az ittas földre, midőn a messzeségben, a látóhatár keleti szélén előbukkanó nap bearanyozza az égbenyúló templomok sötét kupoláját, a rügyező fákat, a sarjadzó fűszálakat; midőn a rét, mező, erdő és kert virágai salamoni pompájukban díszelegve kábító illatárral töltik be a léget; midőn a csicsergő madarak vidám, bűbájos éneke megélénkíti a hegyek, völgyek ligeteit és berkeit: óh, ki lenne ilyenkor oly istentelen, hogy álmából fölébredve, ne térdelne le végtelen hálája csekély jeléül a mindenható zsámolyához rövid imát rebegni, hogy megtartotta őt egy új nap hajnaláig, hogy ismét részesíti őt folyton megújuló csodás művészetének édeni élvezetében! De a háborgó természet még mélyebben, még erősebben rázza fel az emberi lelket aléltságából és készteti Teremtője iránti ünnepélyes hódolatra. Midőn egy augusztusi forró délután a tiszta kék eget egyszerre csak vészterhes, villámmal teli, komor, fekete felhők kezdik beborítani; az előbbi szinte nyomott meleget, csendet, nyugalmat az elemek borzalmas harca, dörgés, villámlás, szél, zivatar, orkán váltják fel; minden élő lény természetiből kifolyólag védelem után futkos: volna-e akkor -valaki, kit föl ne ráznának e tünemények aléltságából, akinek szivét ekkor a félelem és rettegés