Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1900

70 hogy megteszi kötelességét." Négy oldalon négy hatalmas oroszlán pihen, aposztrofálása a hős bátorságának s fönséges nyugalmának. Majd innen távozva a Westend városrészt keressük föl, az elegáns világ városát. Újra csak lárma, kegyetlen zaj, zsibongó zsivaj. Angol és olasz, német és cseh, szerecsen és rézbőrű zenészek pengetik szerszámaikat, ütik a nagy dobot, fújják a réztrombitát, éneklik nemzeti dalaikat minél nagyobb erővel, minél nagyobb szenvedélylyel, hogy minél nagyobb legyen a hatás s minél több penny hulljon a tányérjukra. Amott az angol Paprika Jancsi, Mr. Punch mutogatja ügyességét, a szerint a mint mestere rángatja drótizmait; odébb egy akrobata emel súlyokat és vashengereket; egér, madár vagy majomtánczoltató mutatja be szelídítő képességét; kintorna kínozza az ember idegeit — s a szép Westend is az ő díszes palotáival, szép kertjeivel csak fölületes hatást tud elérni az elkábított idegennél. Nem hagyhatunk figyelmen kivül még egy sajnálatos, nagyon szomorú különlegességet, mely ugy a Westendben, mint a Cityben s bármely más városrészben sűrűn fordul elő. Ezek a szomorú hírnévre vergődött Ginházak, pálinkamérések. A pálinkaivás szenvedélye az angolnak, kivált a londoninak. — Szenvedélyüknek valóságos élesztője, ajnározó melegágya a ginboltok nagy száma. Kis boltok ezek, igen csinos berendezéssel és nagy szeszkészlettel. Akár a gyógyszertárban, úgy állnak azok a piros, kék, zöld, fehér és minden színű díszes üvegek egymás mellett, folyton csalogatva a vendéget, kínálgatva kábitó tartalmukat. A fényes kivilágítás, a tükörablakok, a pompás berendezés csakúgy húzza befelé az embert, ki már rabja a ginszenvedélynek, ki inkább nem eszik, mint az opiumszívó vagy a morfinista, csak ginre kerüljön többször napjában. Az ember alig kap helyet, hová álljon, mert ülőhely alig akad ezekben, rendszerint annyian vannak itt. — És micsoda publikum ! Úr és hordár, kofa és elegáns ruhába bujtatott courtisane egyaránt megférnek egymás mellett. A finomabb hölgyek, a nővilág krémje itt nem iszik, de otthonában versenyt iszik a férfiakkal. Csak a korcsmárosok tudnák legjobban megmondani, micsoda jó fogyasztó publikum ezek az asszonyi „állatok", kiknek éhező és fázó gyermekeik mellettük nyöszörögnek, vagy rongyos odúikban visítoznak, mig anyjuk részegen fekszik valamely ginbolt sarokjában, míg a korcsmáros ki nem teszi az utczára ezt a förtelmes tömeget s a rendőr be nem viszi az őrszobába, hol kialuszsza mámorát s másnap folytatja ott, a hol tegnap abbanhagyta. Ezek aztán nők, a nép asszonyai, anyák, kiknek gyermekeik is vannak s kiknek kötelességeik is volnának. Hát a férj hol van ? Az másutt iszik. Ott valahol a Charing- Gross és az Oxfordstreat közt fekvő valamelyik csapszékben a sok ezer közt. Mert ez a városrész, daczára annak, hogy London főutczája mellett húzódik végig, ez a va-