Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1900

nyeinek és szenvedélyeinek; hősök, hadvezérek, vallásalapítók, költök, szónokuk, tudósok, feltalálók. E nagyságok emlékének szentelte I. Lajos bajor király a Walhallát. A német nagyságot s a német dicsőséget jelképezte e hatalmas építménynyel. Uralkodása mozgalmas volt és politikában szövevényes. De maradt ideje és alkalma arra is, hogy fővárosát a német műveltség központjává tegye. Münchent ő tette azzá, a mi: Lelkes barátja a tudománynak, rajongó híve a szépművészeteknek. Van szíve s van érzéke minden szép iránt. Lola Montezt, a gyönyörű spanyol tánezosnőt úgy szerette, hogy odaadta érte koronáját. A művészetet úgy szerette, hogy feláldozta érte millióit. De pazarlása nem volt esztelenség. A római császárság pénzarisztokratái páváknak és csalogányoknak oszlopcsarnokot, szökőkútat, palotákat emeltek; ő a germán nagyságot glorifikálta díszes Walhallájával. Chufu fáraó negyven éven át százezer emberrel építette csodanagy gúláját, hogy saját porhüvelyének méltó helye legyen ; ő millióit áldozza föl, hogy a germán nemzet nagy szellemeinek méltó Pantheont emelhessen. Maga a gondolat, hogy a Walhallát felépítse minden germánnak büszkeségére, megkapó. De hogy éppen ide helyezze, ahol ma áll, nagyon is excentrikus Másfél óráig döczög a minden viczinálisnál lassabban haladó kis vonat, míg Regensburgtól Walhalláig ér. Maga az épület magas domboldalban fekszik, egyedül, némán, fenségesen. Uralkodik a vidék fölött. Lábainál a Duna kanyargó völgye, pázsitos síkság, körülötte váltakozó dombok, csendes erdő, illatos levegő. Méltó helye a germán géniusznak ; csendes palotája a nagyok szellemének, kik uralkodnak anélkül, hogy parancsolnának s kik parancsolnak anélkül, hogy szólnának. Kétszázötven lépcső próbálja ki lábizmainkat, míg elérjük czélunkat. irigykedve gondolunk azokra a gúlamászókra, kiket jámbor beduinok néhány baksisért emelnek, tolnak, taszítanak a gúla csúcsáig. Mily szívesen leolvasnók azt a pár baksist itt is, ha felsegítenének a fárasztó úton. Végre elértük czélunkat. Miután lihegő tüdőnk s gyorsan ütő vérünk megpihent, széttekintünk a messzeségbe. Alattunk régi jó ismerősünk, a Duna hömpölygeti habjait, körülötte smaragdszínű bársonyként terülnek el a szántóföldek, a rétek s legelők, oldalt, fenyvesek közt kis falvak, mint madárfészkek elhelyezve a zöld galyak közt, melyek sárgás aranyban fognak fényleni, ha a nap nyugodni tér s az esti pír szétteríti fátylát. Minden oly csendes, oly magasztos. Semmi hang közelből vagy távolból. Belépünk. Az őr némán mutat a papucsokra, melyeket fel kell húznunk, hogy a drága márványt, melyeket taposnunk kell, össze ne karczoljuk. Nem tudjuk, melyik érzelem ragad meg jobban, a megihletett áhítat-e a szellemóriások e kriptájában, vagy a csodálkozás érzete-e a mérhetetlen drágaság és pompa fölött? Valóságos márványpalota. Alapzata legfinomabb márványmozaik, oldalfalai a legszebb, a legtarkább márványfalak. Tetőzete s oldaldíszítései