Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1897

7 Miért van ez így ? A költő vonzódik a természethez, a természet bizonyos jellemű képei között hasonlóságot fedez fel, mintegy összhangot érez a maga belső világa és az őt körülvevő külső világ jelenségei között. Azt hiszi, hogy ha ő sír, a természet is vele könyezik. A kivüle álló világnak némely jelenségei bizonyos rokonságot mutatnak az emberi élet képeivel, mely rokonságnál fogva a külső tárgyak úgy hatnak rá, mintha az emberi életnek, az ember belső világának valamely mozzanata nyerne bennük kifejezést. A rokonságnak ennél a benyomásánál fogva a lelkes világ képzeteit, az emberi érzéseknek, indulatoknak külső nyilvánulásait átviszi a lelketlen világba s ennek jelenségeit olyan képzetekkel jellemzi, melyek tulajdonképpen az emberi életet illetik, abból erednek. Ilyen lelki működés behatása folytán elevenedik meg költőinknél a természet. De lássunk egymás mellé állítva modern ós antik példákat. Vajda János szivében hordozza az egész természetet. A mit Byron dalolt, hogy a nagy hegyek az ő érzései, azt Vajda is elmondhatta, annyira együtt érez a természettel. Ha a természetet festi, az ő belső világa is megnyilatkozik és érzései a természeti képekkel összeszövődnek. A naptól meggyulladt erdő az ő szerelme, melyben a romboló láng nem hervaszt el kéjben, együtt élve, együtt halva a virágok mézkelyhével, hanem kérlelhetetlen mérget lehel, hogy maga a nap sirathatná, mennyi kárt tesz örök fénye. És milyen az utolsó találkozása kedvesével! Gyászfűzek karjai integetnek felé, fojtó illattól terhes a rózsa, a liliom fejét szomorúan lehajtja, a nagy, döbbentő némaságból rejtelmes szellemhang szól és a tarjagos felhőknek ormán, mint fehér szűz a zárda tornyán, előjön a hold. A vaáli erdő csalános iharosa a világ előli rejtőzés vágyát kelti fel benne. „A bikoli fák alatt" a mindenség örök titkai jelennek meg a költő előtt, de ő elfordul tőlük. A csillagok szemléletében lelke fölemelkedik, a suhogó fák, melyek közt szivének édes álmodásai voltak, a holló éj, mely a gyötrő kételyek árnyát hozza lelkére, bűvös képekben jelennek meg előttünk. Együtt érezve a természettel, teljes közvetetlenségében fejezi ki a kínt, mely a viruló életre enyészetet lehel. Érti ő a természet titkos beszédét és teljes joggal szólhat így hozzá : „Mi egymásé vagyunk. Egymásban Elünk, találjuk örömünk. Ismerjük egymást, fény s Iiomályban Találkozunk, ölelkezünk. Legdrágább kincseid kitárod, Szemérmes kebled felnyitod. Elrejtett bájaid feltárod, Nincs köztünk semmi fesz, titok."