Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1897

8 Egészen máskép jár el az antik lírikusok közül például Horatius az ő ódáiban. Nem a természetből, hanem egy általános eszméből, életbölcseleti gondolatból indul ki és nála a természeti képek csak ezen eszme és gondolat illusztrálására szolgálnak. Hivatkozom az „Integer vitae scelerisque purus"

1 kezdetű ismeretes ódájára, melynek az az alapgondolata, liogy a kinek élete szabad és tiszta minden bűntől, azt mindenütt megóvja az ég és biztonságban tartja. Ezen alapgondolat megvilágítására rajzol ugyan egész sor természeti jelenetet a költő, felhozza a forró szirteket, a barátságtalan Kaukázust, Indiát, az éjszaki sarkot, az egyenlítőt, hol az ártatlan ember mindenütt az istenek oltalma alatt áll, de ezen természeti jelenetekben sohasem látja meg a saját belső világának képeit, azokat lelkének bizonyos állapotára vonatkoztatni nem tudja. Mint látjuk, a régiek hagyják a természetet, a mint van, azt úgyszólván élettelen tömegnek tekintik, míg a modern költők lelket öntenek bele és azt hiszik, hogy a természet velük együtt érez. Ölébe menekülnek kipihenni fáradalmaikat, kisírni bánatukat. Úgy érzik, mintha az emberek közt élve árvák, elhagyatottak volnának és a szeretet szavát nem értené meg senki. Míg a szabad természetben vigasztalólag beszól hozzájok a szellők zenéje s a hűs fuvalom felüdíti forró homlokukat. Úgy tetszik, mintha a virág számukra illatoznék, a patak az ő gyönyörűségökre csörgedezne, az ég nekik mosolyogna örök derűjével, vagy érettük hullatná könyeit felhőiből. Lírikusainknál a zöld erdő ezer dalban, ezer változatban van megörökítve, míg a régieknél egy dalt sem találunk az erdőről. Előfordul ugyan náluk is az erdő, de nem mint szülője, alaptárgya a dalnak, nem mint kiinduló pontja az egésznek. Ilyen alakban az erdő nem szerepel náluk sehol. Mily másképen vagyunk a mai lírában. Olvassuk csak el Gyulai Pálnak „Mi hallik az erdőn" czímű költeményét. Itt a költőt elandalítja az erdő bűvös zenéje, rejtelmes sugdosása . . • Neki az erdőben örök hang szól, mély és titkos fájdalomról. Kihallgatja a lombok nyelvét, ki a bujdosó szellők szerelmét. Megérti a víz siralmát, mikor habja megtörik a szikla keblén. Közbe hall egy búgó hangot, hallja sírni a vadgalambot. Majd figyelve veszi észre, hogy a lég mint beszél félre: „. . . Mélán suttog, vígan füttyent, Mormol, felsí, búsul, örvend. Most panaszol, majd vigasztal, Itt vad átok, ott édes dal. Es e csengő-bongó hangok, Mint, ha tüz van, a harangok, Egymás ellen búval telnek. Összevesznek, feleselnek, Míg haraggal jő a szélvész Zúg az erdő s minden elvész ..." 1 Carminum liber I. XXII.