Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1897

28 Hivatkozhatom Arany János „Álom és való" czímft gyönyörű költeményére, mely napnál fényesebben igazolja, hogy az álom nem más, mint a való csalképe, délibábja, oly önkéntelen költészet, melyben a lélek egyik fele akaratlanul költ, a másik fele pedig némi öntudattal élvez. Ily módon teljesen magunk vagyunk álomképeink szerzői és nézői, csak nem akarjuk azokat magunkéinak ismerni. Mert az álom hatása alatt, legyen az bár költői álom, érzéki csalódásaink épen olyan mértékben önkéntelenek, mint azok a csalódások, melyeket a felizgatott lélek teremt. Hogy mindenkit meggyőzzek arról, miszerint álomképeink valóban a lélek önkéntelen működéséből származnak, az álmodozásnak egy könnyű gyakorlati módját hozom fel bizonyítékul. Egy szép nyári estén dőljünk csak le a hullámzó Balaton partjára és engedjük magunkat lassankint megsiketíteni a nádas susogásától és a parthoz csapódó hullámok egyhangú zúgásától. Bízzuk rá, hogy rengesse álmainkat s mihamar csak homályos, vágyó érzetünk lesz létezésünkről. Szemeink nyitva maradnak, de nem tudjuk már tisztán, hol végződik az én ós hol kezdődik a nem én. Az alany és a tárgy összezavarodik. Úgy tetszik, mintha fátvolon keresztül látnók a vén-Tihany mohos szikláit, mintha az ég ós a víz a messzeségben összeérnének. Majd egy alakot látunk kiemelkedni a kápráztató messzeségből, az alak közelebb és közelebb jő, testet, arczot ölt, egyszerre előttünk terem és magunkra ismerünk benne. Egy pillanat és vége boldog megsemmisülésünknek, gyönyörteljes elmélyedésünknek, fölrezzenünk édes csalódásunkból, úgy érezzük magunkat, mintha hajótörést szenvedtünk volna, de az nagyon jól esett nekünk. A szerelmi lírában az álom rendesen mint befejezett lelki működés szerepel. így találjuk ezt Petőlinek „Milyen furcsa álmom volt az éjjel" kezdetű dalában, hol a költő a felébredés után eszmél álomképére, újból felidézi álomlátását. Úgy érezte, hogy egy leányka megszúrta szivét, abból minden vér kifolyt, de minden csepp vérből egy rózsa lett. . . A mi ezután következik, vagyis az álom megfejtése, az már a költői lélek öntudatos alkotása. Hogy Petőfi ebben az álomban épen a szerelmet látta visszatükrözni, azt a szerelmet, mely a szegény szivet halálra gvötri és a melynek még a gyötrelme is édes, az egészen az ő képzeletétől függött. Megvolt ugyanis lelkében ennek az édesen kínzó szenvedélynek a képzete, csakhogy egy kissé elvontan, homályosan, azért akarta világosabbá, szemléletesebbé tenni azzal a szép álomképpel. Szólnom kell továbbá a szendergésről, mely szintén érdekes motívuma szerelmi líránknak. A szendergést rendkívül finom árnyalat választja el az éber álomtól.