Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1897

29 Tartama alatt csak kevéssé szakad meg közlekedésünk a külvilággal ; míg az éber álomban önkéntes a csalódás, merengésünkben szándékosan feledkezünk el a külvilágról és föllelkesedésünk első pillanatában valóknak hiszszük ábrándjainkat. Szép példát találunk a szendergés keltette dalra Petőfinél, a ki szerelméről így énekel: . . . Szerelmem zúgó tenger, De most zúgása nem ver Óriási hánykódás közt földet és eget. Elszenderíllt, miképen A gyermek bölcsejében Ha hosszan jajgatott és hosszan könyezett. A sima habtükörben Evez föl és le lelkem Szelíd merengésnek hintázó osónakán: Partjáról a jövőnek, Csattog felém lágy ének: Te énekelsz remény, te kedves csalogány! . . . Láthatjuk, hogy a szendergés csak gyönyörteljes elandalodása a léleknek, mely ábrándos érzelmeink hullámain himbáltatja magát, hogy feledje pillanatra a valót és élvezze a képzelet nyújtotta tünde örömeket. A mint már előbb említettem, nagyon nehéz volna biztos határt szabni a szendergés és éber álmaink között, mert mindkettőben jobbára urai maradunk önmagunknak és képzeteinknek és ha még oly esetlegeseknek látszanak is a képek, titokban mindig szabályozzuk véletlenségiiket. A mi kellemes vagy kellemetlen történik velük, azt rögtön magunkra vonatkoztatjuk és egy pillanat alatt elkezdjük szétválasztani, a mi lelkünkben történik attól, a mi a külvilágban végbemegy. Ott van Petőfinek az „Éj van, csend és nyugalomnak éje" kezdetű remek dalából a második versszak: . . . Engem édes álmok környékeznek, De nem alszom, ébren álmodom. Minden álmom egy fényes királyság S koronája te vagy angyalom! . . . Itt, bár képzelete más világon jár, fényes királyságról, koronáról, angyalokról álmodik, mégis érzi, hogy lent van a földön, a hol lopni szeretne az álmok kincstárából, hogy gazdagítsa a szegény valót. Természetesen minden uj helyzet uj képet fog teremteni és innen van azután, hogy a míg éber álmaink tartanak, csak árnyai vagyunk önmagunknak, de e finom árnyék óriási messzire vetődik, egész a világ végéig. Mindenbe a saját lelkünket leheljük és azt hiszszük, hogy a szellő, a madár, a virág, mind tudja a mi titkunkat és el is beszélik oly nyelven, melyet egyedül mi értünk.