Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1897

27 Rendszerint összezavarjuk benne önmagunkat a külvilágról alkotott képekkel. Bennünk, körülöttünk ilyenkor minden bizonytalan. Életünk úgy tűnik föl, mint egy nagy, egybeolvadt táj képsorozat, félig elmosódva, bizonytalan körvonalakkal. Határozatlan egybefolyó örömet érzünk, mely nyilván csak a lót gyönyöre, ez az öröm megittasít és ittasságunkban csak azt látjuk, a mi nekünk tetszik. Fájdalmaink, gyötrelmeink elvesztik élességüket, el mindazt, a mi bennük ártalmas és gyilkos. A merengés folyamán képzeletünk az ábrándképek által fölkeltett bizonytalan érzeteknek, melyeket némán élvezünk, andalító édesen megnyugtató hangot ad és minthogy szerfelett találékony, egy-két vonással, egy jellemző színnel művészileg összefüggésbe tudja hozni az elénk állított képeket. Yörösmarty ezt a lelki állapotot az élet megrontójának nevezi, mely kanosaiul festett egekbe néz. Egy latin komikus pedig gúnyolva az ábrándozókat, azt mondja : Nem teszek úgy, mint a szerelmes, a ki keserveit elpanaszolja a napnak, a holdnak, a titokzatos éjnek, mert jól tudom, hogy a mi emberi keserveink nem igen hatják meg őket s hogy nem igen fő a fejük abban, mit akarunk és mit nem. Tény, hogy az anyagi élet zord egyhangúságában mi sem nézzük rózsaszínű szemüvegen a világot, de az is tény, hogy a míg képzelődő lények leszünk, a szenvedélyek hatása alatt mi is csak úgy fogunk okoskodni és el is hiszsziik, hogy panaszaink meghallgatvák, hogy örömünkben, bánatunkban az ég is osztozik. Építünk majd légvárakat, teremtünk magunknak fáradság nélkül boldogságot, a mit nem irigyel tőlünk senki, hiszen álmodni mindenkinek szabad. Azután persze föl fogunk ocsúdni álmodozásunkból, tudjuk, hogy csalódtunk és még ez a tudat is jól esik nekünk, megédesíti a való élet keserűségét. Olvassuk csak el Szabolcskának „Oh hagyj még ábrándimnak élni" kezdetű dalát. Ebben érzi a költő, hogy ábrándképe csak hiú káprázat, de mikor oly jól esik neki rajta elmerengeni ; tudja, hojry merő álom, de mikor a varázslat szivét oly kimondhatatlan érzéssel tölti el, melynek mámorát mohón élvezi, örökké akarná szívni, hogy ne ébredjen fel a kínos valóra, arra a megölő tudatra, hogy a hol boldogságát kereste, ott kínszenvedését leli. Említettem, hogy az álom, a szendergés és az éber álom a szerelmi lírában a legszebb merengő dalok forrásaiként szerepelnek, a melyekbe a képzelet szintén belejátsza a természet képeit. Körvonalazzuk először az álom mibenlétét. Az álom a valóság felfogásának ellentéte, oly állapota a léleknek, melyben elváltozik előtte a külvilág valódi képe és egyéni belvilágunk alakjai mutatják be magukat valóság gyanánt.