Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1897
19 madárdal, a kajnalkasadás, az esti pir, az égi háború mind a mi kedvünkért tartott látványosság. Lelki életünk ezen állapotában képzeletünk, elménk, szivünk játszani akar az egész külvilággal, azt mind magába szeretné olvasztani, nem is gondolva arra, hogy élvezeteiben önmagából van legtöbb, hogy látványosságát maga a néző teremti, minthogy a képek, melyeket képzeletünk a tárgyakról előállít, mindig olyanok, a milyen a mi belvilágnnk. Majd viszont erős alanyiságunk olvad a természetbe. Es mivel élvezni akarjuk, szinte érezzük ittasságát a kora tavasznak, azt hiszsziik, hogy a fakadó fák velünk örülnek, hogy a felröppenő pacsirta boldogságról énekel, olyanról, a milyenre mi vágyunk, hogy a bús gerlicze olyan fájdalomról ki sereg, a milyent mi érzünk. Van egy szép magyar népdal, mely híven ecseteli alanyiságunknak a kii]természetbe olvadását. Mikor azt az egyszerű tényt akarja művészileg kifejezni, hogy ő volt édes anyjának utolsó gyermeke, ilyen remek természeti hasonlattal él: Édes anyám rózsafája, engem nyitott utoljára. Lelki élet működésünkben ezt a természet iránt érzett vonzalmat, festői hajlamot onnan magyarázhatjuk, hogy szemlélődő képzeletünk egy-egy indulatunkat, egy-egy érzelmünket, azoknak legfinomabb árnyalatait a természet valamely képében törekszik feltalálni. A zuhatag szakadatlan bömbölésében szivünk örökös hánykódását látjuk. Ázsia pásztornépei az éjszaka csodáiban az ő bolyongó életük megmagyarázhatatlan képét látták, makacsul keresték a láthatatlan pásztort, a mint csillagnyáját hajtja végig az égboltozat végtelen mezején. E nomádok magukhoz hasonló kóbor isteneket imádtak és lelkükben felmagasztalták a csillagos ég bujdosását. Nekünk, a kik már nem vagyunk nomádok, az ég egy óriási kert, melynek sűrűn szórt virágai a tündöklő csillagok. íme szemlélődő képzeletünk játéka közben az ég nem a csillagászok rendezett ege előttünk, hanem szabadságunkban áll azt látni az egész természetben, a mit akarunk. Hiába tudjuk, hogy a nap és csillagok nem keringenek a föld körül, ránk mégis úgy hat az égi testek járása, mintha a föld központban állana, mely mozdulatlan pont körül az egész világ forog. Nekünk a nap fölkel és lemegy, a csillagok, mint megannyi csillár, az éj megvilágításáért vannak az égboltozatra feltűzve, sőt gyermekes ábrándozásunkban sorsunkat össze szeretjük kötni a csillagokkal, azok fényével, emelkedésével, lehullásával. Beszélhetünk a szférák titkos zenéjéről, állíthatjuk, hogy a szerelem is oly végzetszerű erő, mint a csillagok vonzása. Elhihetjük, hogy a fülemilét is a szenvedély szólaltatja meg, hogy hangjának kimondhatatlan tisztaságával, íideségével, csodálatos csattogtatásával szerelemről, csalódásról énekel nekünk. Petőfinek „Ki a szabadba" czímű költeményét olvasva lehetetlen nem éreznünk alanyiságunknak a természetbe való igazi, mély beolvasztását . . . 2*
