Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1893

26 végtelen kedvesség, melylyel Hermes nemesen szép fejét a kis Dionysos felé fordítja; az az elragadó báj és édes megelégedés, mely a Hermes ajka körül játszó mosolyban kifejezésre jut: e szobrot az ókorból ránk maradt szobrok legkiválóbbika teszik. A délután legnagyobb részét e szobor nézésével töltöttük s a szomszéd helyiségekből, hol az ásatások terracotta és egyéb kisebb tárgyait vizsgáltuk, újra meg újra visszatértünk Hermes szobrához, melynek bámulatos tökélye a művészi élvezet tiszta, magasztos világába vezetett bennünket. Milyen prometheusi szikra lakott e görög népben, mely a hideg márványba így tudott életet önteni, s mily teremtő erővel bírhatott oly művész, mint Praxiteles, a Kephisodotos fia, kinek e bámulatos alkotása, melyért magáért érdemes Olympiába menni, nem is tartozott még azon művei közé, melyeket kortársai megdicsértek. Késő délután volt már, midőn ez érdekes museumból távoztunk. A társaság a hét órai vonattal készült vissza Pyrgosba, minthogy azonban az indulásig még vagy másfél óra volt, még egyszer elmentem az Altisra. A pusztulásnak szomorú költészete, mely e sík romjait körüllengi, ellenállhatatlanul vonzott oda. A Kronos-hegy oldalában ültem le, s a hanyatló nap pirosló sugarainál hallgattam az alattam elterülő romok suttogó beszédjeit. S e szomorú beszédekben volt valami vigasztaló. Eszembe jutott e helyen Servius Sulpicius Jiufusnak, a híres római jogtudósnak gyönyörű levele, melyben barátját Cicerót vigasztalja. Cicerót csapás csapás után érte. Az egykor hatalmas, ünnepelt államférfiú a nyilvános tevékenység teréről leszorult; Caesar vaskeze arra kényszeritette, hogy tehetlentil nézze a római respublicanak, az ő álmai tárgyának bukását. Feleségétől, Terentiától, 30 évi házasság után kénytelen volt elválni, s fia korhelykedései naprólnapra sorvasztották életkedvét. S most egyetlen öröme, lelke gyönyörűsége, szeretett leánya, Tulliácskája, kiről leveleiben oly igaz szeretettel tud szólni, ravatalon feküdt. A becsületes, de szerencsétlen ősz államférfiú finom lelke össze volt törve. Róma legelső emberei siettek enyhíteni fájdalmát, s Servius is sietett Athénből elküldeni gyönyörű sorait, melyekben a többi közt így ír hozzá: »Közlök veled valamit, mi nekem nagy vigaszt hozott: talán enyhítheti a te fájdalmadat is. A mint én Ázsiából való visszatértemkor Aeginából Megara felé hajóztam, szemügyre vettem a körülöttem feltűnő vidékeket. Mögöttem volt Aegina, előttem Megara, jobb kéz felül a Peiraeus, balra Korinthos, egykor mindmegannyi virágzó város, most szomorú romhalmaz. Ekkor így kezdtem magamban gondolkozni: »Mily türelmetlenül panaszkodunk mi emberek, kiknek élete természetszerűleg rövidebb, ha hozzátartozóink egyike meghal, vagy megöletik, míg itt egy helyen annyi város elpusztult élete terül el. Türtőztesd magad, Serviusom, s gondold