Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1893

12 éghajlatában időzünk. Három napi tengeri hajózás után Görögország földjén először Elis szentelt területén, Pyrgosban, egy a tengerhez közel fekvő kis városkában hajtottuk fejünket nyugalomra. Egyszerű, szegény, piszkos kis város, mint a görögországi városok — Athenaet kivéve, mindannyian. A Hotel d'Olympie, a városka szállója, rozoga folyosóival, kezdetleges berendezésével, s csak keleti értelemben vett tisztaságával már tanulmány utunk elején, mint Dante pokolkapuja, érthetően hirdette : Hagyjatok föl a kényelem minden reményével. De hát mit törődött volna a fiatal tanárokból álló társaság a kényelmetlenségekkel most, midőn alig volt néhány mértföldnyire a régi Görögország fényes kultúrájának egyik büszke központjától, Olympia síkjától, tanulmányutunk első czélpontjától. Igazán még azon teli tőgyü kecskékre sem tudtam boszankodni, melyek már három órakor hajnalban mintha riadót kolompoltak volna ablakaink alatt, s ezen nem épen klassikus kolompzenéjökkel elűzték fáradt pilláinkról az álom finom idegzetű nemtőjét. Felkeltünk s hol a szálló kapuja előtt, hol a szomszéd utczákban járva-kclve türelmetlenül vártuk a hét órát, mikor az olympiai vasút indul. A város ébredező lakosai méla bámulattal néztek bennünket, s e szegény utódok, kik oly messze estek nagy őseiktől, mintha azon gondolkodtak volna, hogyan jöhetnek emberek messze földről ide csak azért, hogy szomorú romokat lássanak. Hét órakor megindult velünk a vonat. A pyrgos-olympiai vonal csak legutóbb készült el, mint Görögország legnagyobb vasúti vonalának, az athenae-patras-pyrgos-olympiai vonalnak utolsó szakasza. Néhány kényelmes kocsiból álló vonatunk dübörögve robogott tova Elis síkjának legszebb vidékén, egy két oldalról örökzöld dombok által határolt elragadó völgyben, buján termő szőlők és szántóföldek között. A kémény nehéz fojtó füstje egy pillanat alatt oszlott szét e tiszta, verőfényes, könnyű légköi'ben, mintha csak irtózott volna megfertőztetni e vidéket, hol minden patak, minden halom istenekről, hősökről, egy rég letűnt világ ideális életéről regél. Emlékezetünk versenyre szállt a száguldó gőzössel, s lelkünk e mythikus légkör enyhe szellőjének suttogásában mintha hallotta volna az évezredes regéket. Még a régi boldog idők jártak, az aranykor ideje. Nem kellett még törvényt ércztáblára vésni, bíróra még nem szorultak az emberek. A kapzsiság sárga bűne még nem fészkelte meg magát az emberi szívben s a fegyverek gyilkos csörgése még nem rettenté a gyöngéd anyákat. Örökös tavasz uralkodott s a föld magától termette gyümölcseit. Kronos volt az isten. S ez aranykorban a boldog emberek már hálás oltárt emeltek Olympiában lvronosnak s az oltár mögött emelkedő dombot elnevezték