Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1887

6 Nem a saját belvilágához kellett fordulnia és avval kikerekítenie a tíz énekből álló hőskölteményt? Hallgassuk csak meg a III. énekben Bogács beszédjét az elesett Laborczán felett: „ll;ij ! csakugyan meglelted utóbb a harcz mezejében, Amit óhajtottál gyakran, vég vesztedet, ifjn. Itt idegen porban temetődül: messze hazádtól. Messze szüléidtől, s nem fogják sírodat a bús Hölgyek szép szemeik nedvével elönteni, róla A fakadó ibolyát hü kéz nem tűzi kebelbe. De te nyugodjál békével, bús ifjú, porodban : Itt csapodár örömek nem fognak kelteni többé, S álmodat a titkos búnak nem ijeszti hatalma, Mely ifjú napodon komor éjszint vonva borongott." Nem az a szelíd, bánatos hang csendül ezekből füleinkbe, mely a „Kis gyermek halálára" cz. költeményét is átrezgi, s nyiltan elárulják közös szerzőjüket? • És így vagyunk minden költővel; olvassuk át költeményeiket, s belőlük megismerjük egész kedély világukat, anélkül hogy megírt életrajzaikra kellene reflektálnunk. Egy sajátságos hang vonul rajtok végig, mely aztán szüntelen szivünk húrjain rezeg, s röviden, pár szóval képesek vagyunk általános jellemzéseiket adni. Ezért ujabb irodalom-történeteink nem elégszenek meg többé a költök külső életének leírásával, hanem költészetök hangulatát is megismertetik. így jellemzi Miltont, Dantét a mély vallásosság, Lord Byront a világfáj dalom, Burns a mezei élet dalnoka, Catullus, Tibullus, Lamartine a szelíd melankholiáé, Heinét „Galgen-humor"-jávai emlegetik, Petrarca a szerelem éneklője, Horatius a nyugodt élotíilozofia szószólója, Lcnaut búskomorságáról, Vergiliust szolid mélaságáról ismerjük fel. A magyar költőket Beöthy Zsolt „A magyar nemzeti irodalom története" cz. iskolai könyvében nagyon érdekesen adja elö, s az illető költő „lyrája" cz. alatt jellemzőleg ismerteti annak hangulatát. így Kölcseynek „mint költőnek főjelleme a sejtelmes borongás, mélázó vágy." (I. 129. 1.) Berzsenyi költészetének „hazafiság, különösen vitézi érdemek, vallás és szerelem a motívumai. Gondolataiban és előadásában egyike legmerészebb röptű költőinknek. Csodálatosan egyesülnek benne erő és gyöngédség; finom eszmélkedés, tüzes érzés és erős szemléletesség. Egyetlon magyar lyrikusnál sem jutott a fenséges ily erőteljes és eszményi kifejezésre s a külföldiek közül is csak kevésnél. Ereje megrendítő, de felemelő és áthevítö is, mindig magas erkölcsi alapján." (I. 127.) Vörösmartyról, a magyar költői nyelv megalapítójáról így szól: „Az epikus hang tárgyiassága helyett bizonyos méla bánat ömlik el az egészen, meg-megszakítva ódai föllengéssel. — Általában a reflexióra hajlik, de ez mindig szivéből látszik fakadni, s képzeletén át lép elénk. A képeknek, festő jelzőknek, hasonlatoknak kiapadhatatlan sorával teszi mindig költőiekké eszméit. Bármily