Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1887

31 (I. XXIV. 422.) — Nagy költőnk görög létére is elismeréssel van a trójaiak iránt és méltányolja hősiességüket; de tudja, hogy az isteni végzés folytán Trójának el kell pusztulnia, s azért borongó lélekkel, fájó hangon mondatja el Hektorral ugyanazt a szomorú jóslatot (I. VI. 447.) melyet még Agamemnon (u. o. IV. 163.) a boszu érzetével hangoztatott: „Tudva tudom, s lelkemben előre is érzem : Lészen idő, inikoron a szent s magas Ilion elvesz, És Priamosz maga és Priamosznak trójai népe !" Es mikor a trójai nép összes reménysége, hazájok oszlopa kidől: „a nagy költemény utóhangja, mint egy vég-kiengesztelödés, egy fensöbb s igazán emberies összhang, a Hektorért való siralomnak van szentelve; az utolsó benyomás, melylyel a műtől bucsut veszünk, a Hektor iránti részvét." (Szász K. i. ni. I. 570. 1.) Az eposz legutolsó sora is egy mélabús akkordban hangzik el: „így gondozták ők a lószelídítö Hektor temetését." (XXIV. 804.) Homérosz annyira beleéli magát hősei közé, akkora részvéttel 'kiséri viselt dolgaikat, hogy nem tudja egyéni érzelmeit elpalástolni, s így történik, hogy már előre sajnálkozik valamely hőse eleste fölött, s bánatosan jelzi már előre a vesztüket; így (I. XVI. 461. 686. XVIII. 94.) a hol maga Thetisz könyek közt mondja meg fiának, hogy Hektor után csakhamar meg fog halni. A XIX. 409-ben pedig saját lovai jelentik ki közeli halálát. Az 0. XXII. 33. sorában a költő maga nevezi botoroknak a kérőket, amiért nem tudják eszükkel felérni, „hogy valamennyiükön már ott csügg a gyászos enyészet." A lemondás szelíden fájó érzelmeit is megtaláljuk Akhilleusz ama beszédében, melyet anyjához intéz. (I. XXIII. 115.) : „A halált elfogadom akkor, midőn Zeusz és a többi halhatatlan istenek teljesíteni akarják. Hiszen Héraklész sem kerülte ki a halált, aki a khrónoszi Zeusznak legkedvesebbje volt; hanem leverte a végzet és Hérának kemény haragja. Úgy én is, ha számomra hasonló sors van rendelve, feküdni fogok, mihelyt meghalok ; most azonban kitűnő dicsőséget fogok aratni" stb. Ugyancsak a fájó lemondás hangját halljuk Telemakhosz ajkán, mikor atyjáról így beszél (O. I. 166.) : „Szerencsétlenül elveszett ő, és nem szolgál vigaszunkra, még ha a földi emberek valamelyike azt is mondja, hogy még megjön. Rá nézve elveszett a visszatérés napja!" A halál mindig rémes ijedelmeket okoz a halandókban. Mennyire megenyhül annak irtózatos tudata lelkében, midőn Tiresziász jós által az alvilágban ily halált jövendöltet < klüsszeusz főhőse számára (0. XI. 134.) : „— — — szende halál jő Kád a tengerről, mely szép vénségben elaggott Tagjaidat lenyngaszsza, midőn körülötted az ország Nemzete boldog lesz."