Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1887

18 das, igen szépen jeliemezteti saját nyilatkozatával, melyben nem meri felfogadni tanyaörül a koldúsruhába öltözött Odüsszeuszt, mert: „Tartok azonban töle, nehogy megszidjon utóbb is Érte; pedig de igen metszők a gazda szidalmi." (XVII. 188.) Ily érzékeny lelkületűnek festi Homérosz még a cselédet is, aki liösét környékezi; inert hogy nem mindegyiket rajzolja egyformán, bizonyítja Melantheusz kecskepásztor, ki az urát nem ismerve fel, gúnyos szidalmakkal illeti, s akire vonatkoztathatjuk a hü Eumaiosz szavait (u. o. 320.) : „Házi cseléd ugyanis, ha urát sarkába nem érzi, Már azután többé igazán nem végezi dolgát ! Mert mennydörgő Zeusz elvette felényi erényét Embernek, kit szolgaiság munkáira sorsol." Ugyancsak Homérosznál találjuk először megható rajzát annak a jó dajkának, akit utána annyi meg annyi költő és író megörökített, s akinek emlékét mindegyikünk szívében hordja, kik ilyennel birni szerencsések leheténk, s akiről oly szépen zengi Arany János (A dajka sírja) : „Felejtve régen játék, dal, mese, Hű szive az, mi nem lesz sohase'." A derék Eurükleia az, a háznak örökölt tagja, aki még Odüsszeuszt dajkálta, s ennek tiát is az ö karjai ringatták. A mint lábvizet ad urának, s egy régi forradásról felismeri, annyira meg van illetődve, hogy felborítja az edényt, a padlóra dönti vizét: Két szeme könyekkel (telt el), szava élénk hangja elállott. „Jaj, biz Odüsszeusz vagy, szeretett fiam ! Ah, hogy előbb nem Ismerhettelek el, mint megtapogattalak, urain !" (XIX. 472.) Nem is marad hálátlan Odüsszeusz cselédei hűsége iránt, s miután megismeri Filoitiosz csordásának is a jóravalóságát, azzal jutalmazza meg őket, hogy nekik fedezi fel magát először (XXI. 207.) és megigéri: „Hogyha megengedi a höslőket törnöm az Isten, Mindkettőtöknek feleséget s házat adandók, S jószágot hozzám közel ; és már annak utána Telemakhosz pajtásai és jó bátyjai lesztek." Mind e sorok egy páratlan nemes szívnek utolérhetetlen poézissal bearanyozott kedélyéről tesznek tanúbizonyságot, melyeknek érdemét még inkább kitünteti azon körülmény, hogy oly korban helyezte már a családi tűzhelyet az emberi élet legszobb helyére, és oly alakban, melynél a mai kor som produkál különbet, (midőn akárhány intelligens házban a cselédet emberi rangja alá siilyesztik,) s amelyben akkor a többi népeknél az egyénnek sem volt meg az emberi méltósága ! Az idegent ma sem látjuk szívesebben, ki távoli kedveseinkről hoz hírt, mint Penelopé fogadja Odüsszeuszt, midőn ez idegen képében refe-