Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1882

— 13 — zését és befolyását ugy a jelen, mint a későbbi időkben szerepelt nemzetek szellemi életére, műveltségére, s az ízlés finomítására, hatásosnak, üdvösnek kell mondanunk. Később Európában különösen a görögök voltak azok, kik a szépet az irodalomban úgy, mint a művészetekben, leginkább az építészetben, a görög templomok épületeiben, a lehető tökélyben állították elő. A görögök voltak azok, kik a nagy természetet a legváltozatosabb mozgalmú élettel ruházták föl; szemeikben az ég rezgő csillagai, az árnyas berkek, a csörgő patakok, maga az egész természet csupa élet, az ezer alakulatú anyag pedig szellemtől áthatott volt. Azokban tehát, mikkel az aesthetika tulajdonképen foglalkozik, t. i. a szépészeti érzelmekben, hangúlatok- és felfogásokban, ősidők óta nem volt hiány, de igen is volt a széptannak, mint külön tudomány-ágnak elméleti kifejtésében. A régi Göröghon bölcseinek .élénk és kutató szelleme e téren is tőn kísérleteket, hiszen a görög nemzet volt az első, mely szépészeti értekezéseket írt és közlött az utókorral; de nem sikerült odáig menniök, hogy az eredményeket önálló tudománynyá tömörítsék. Majdnem két ezredig dolgozott a tudós világ a bölcsészet egyes ágain anélkül, hogy valakinek eszébe jutott volna az aesthetikát a tudomány rangjára emelni. Egy gondolkodó emberre sem lehet közönyös dolog az, hogy miként gondolkoztak előtte mások, különösen oly tárgyról, mint a szép eszméje; azért ki nem hagyható ezen tanulmány köréből a különféle nemzetek hírneves tudósainak gondolkodása és elmélkedése,, melylyel azok a szép eszméjét meghatározni, kör\ronalozni, fejtegetni törekedtek. Ezen nézetek rövid jelzése világot fog vetni az aesthetikának, mint a bölcsészeti kutatások eme leányának, történetére és fejlődésére. A görögöknél Sokrates, Plátó és Aristoteles előtt a bölcsészeti gondolkodás jelleme az volt, hogy az emberi ész az érzéki világra, a természet és világ előállására volt irányozva. És ez igen természetes, mert ha az emberi szem már eléggé legeltette magát a vándor csillagok örökös mozgó pályáján; ha a lélek eléggé bámulta már a világ nagyszerű és pompás alkotmányát; ha az élet változó jelenetei már közvetlen és néha-néha érzékenyen érintgették az embert : csakis ekkor fordúl vissza az ember a távolabbaktól magához, ekkor kezdi saját belsejét, kezdi különösen saját szívét vizsgálni. Ezt az irányt látjuk miletusi Thalestől, mint a philosophiai tudomány nagy alkotójától és a természetphilosophia megkezdőjétől kezdve, és Anaximander, Anaximenes (joniai bölcsészet), továbbá Pithagorás s követői, valamint Xenophanes, Parmenides, Zeno (eleai