Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1882
— 14 — iskola, Elea görög várostól), nemkülönben Heraklít, Empedokles, Leükippos (atomista), Anaxagorás, Diogenes és Archelaus, úgyszintén Protagorás, Gorgiás (sophisták) s még mások által különféle változatokban folytatva és gondolkodási módjuk szerint egyes részletekben átidomítva, értelmezve. Mielőtt a pogány ó-kor legnagyobb tekintélyeinek nézetét a szépről jelezném, előre kell bocsátanom, hogy a szép eszméje lényegének kérdésében a legkiválóbb tudósok és művészek a legrégibb kortól fogva a mai napig két táborra oszoltak, s úgy harczoltak egymás ellen az ész és tapasztalás fegyvereivel. Azokat, kik a művészet és a szép lényegét csupán a tartalomban, vagyis a szépműben rejlő szellemben, eszmében vélték feltalálhatni, elnevezték materialistáknak, vagy más szóval idealistáknak; — azokat pedig, kik minden szépséget az alakra visznek vissza, és az eszmetant elvetve a szép igazságát a reális (való) világban keresik, formalistáknak, v. más szóval realistáknak nevezték. Most nézzük, hogyan gondolkodott a szép eszméjéről azon hirneves görög bölcs, ki „a bölcsészet fejedelme" megtisztelő czímét és „isteni" melléknevet nyert, Plátó tudniillik, a Kr. előtti 4-dik század azon lángeszű tudósa, kinek munkáiban a későbbi aesthetika minden tételének csírája, alapeszméje feltalálható. Plátó szépészeti nézeteinek kettős iránya van, egyik a formára, másik az eszmére vonatkozik ; s azért az alak és tartalom különfélesége szerint azt mondá, hogy a szép alakilag a mérték, arányosság, ügyesség, czélszerüség és tökéletesség tulajdonaiban ; tartalmilag pedig a tiszta eszmében áll. Látjuk ebből, hogy Plátó a föntebb említett mindkét iránynak érthető tételeit összefoglalta. Plátót az ő eszmetana arra vezette, hogy a szépet „létező létnek" nevezi, de alaknélkülinek. De ha figyelembe veszszük azt, hogy ő a tragikumot és komikumot egészen kizárja a szép birodalmából; ha meggondoljuk, hogy egyes munkáiban a költészetnek és a művészetnek igen alacsony helyet jelöl ki: igen természetesnek találjuk, hogy ily korlátolt müfogalmakkal még ráviteles úton, azaz egyes szépségekből vonva le a szépet, sem találhatta meg az igazán „létező lét" útját s a szépnek magvát és központját. Az az egy gondolata és meggyőződése, hogy az aesthetikában a szépet az Isten eszméjére vezette vissza, úgy okoskodván, hogy valamint az változatlan és egy, úgy a szép is csak egy lehet s örökké változatlan, — mindenesetre nagy szolgálatokat tett a későbbi gondolkodóknak. Van Piátónak a többi közt egy munkája, melynek czíme „Hippias major" ; ebben Sokratessel beszélget a szépség lényegéről s azt mondja, hogy neki a hosszú és eredménytelen búvárlatokból mégis volt az az egy haszna, hogy meggyőződött e mondás igazságáról: „Minden szép nehéz. 1 1
