Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1875
20 vetlenül mind az érzést, mind a mozgást eszközlik. Midőn t. i. valamely ktiltárgy az érzékekre benyomást gyakorol, ezen benyomás az érzékidegekben levő életszellemek által az agyvelőbe vezettetik, melynek centrumában, az úgynevezett tobozinirigyben (conarion), érzetté alakul. Ha aztán az érzet nagyobb iritensitással bir, az életszellemek is nagyobb energiával fognak a mozgásidegekbe és izmokba nyomulni, s igy testi mozgást előidézni. Mindezen életfunctiókkal szemben a lélek csak néző szerepet visz; s eszerint a testtel nem képez léuyegegységet, hanem abban pusztán iakik, és pedig összekötötten az egész organismussal, mégis úgy, hogy az Organismus egy különös része képezze azon szervet, mely a test és lélek összekötését eszközli. Ezen szerv a conarion, hol a lélek közvetlenül érintkezik a testtel. A lélek tulajdonképeni lakhelye tehát az agynak centrumában van. Mindazonáltal a test és lélek közti érintkezés nem lehet reális; mert a lélek mint szellemi állag, melynek lényege pusztán a gondolásban áll, s mely a testtel lényegegységbe nincs összekötve, testi szervre physikai befolyást nem gyakorolhat. Ezen érintkezés ennélfogva csak ideális lehet, melynek értelmezését Descartes az alkalmi okok fogalmára alapítja. Eszerint ugyanis, midőn az életszellemek közvetítése által a conarionban érzet támad, ez alkalmi ok arra nézve, hogy a lélekben ezen érzetnek megfelelő képzet keletkezzék. Es viszont, midőn a lélek valamely testi mozgás végrehajtására határozza el magát, ez alkalmi ok arra nézve, hogy az életszellemek a conarionban activitásba lépvén, a testi mozgást létesítsék. — Ez az úgynevezett occasionalismus, melynek Descartes után különösen Greulinx és Malebranche voltak kitűnőbb képviselői. Leibnitz a testet a lélekkel szemben szintén önállónak tekinti, oly élettevékenységet tulajdonítván neki, melynek elve nem a lélek. — Leibnitz psychologiája nem egyéb, mint monadologiájának alkalmazása az emberi természetre. Hogy ennélfogva az ember lényegére vonatkozó nézetét tisztán felfoghassuk, szükséges leend először monadologiai alaptételeivel megismerkednünk. — O mindenekelőtt tagadja Descartes ellenében a testek végtelen oszthatóságát. Szerinte a testek osztásában végre oly részekhez kell jutnunk, melyek többé nem oszthatók. Ezen egyszerű részek a monadok. Minden monas lényegileg erő, mely nélkül nem gondolható. Nem tiszta erő ugyan, mely minden potentialitást kizár, mert actus purus egyedül Isten; de activ erővel kell birnia, mivel ez az állag lényegéhez tartozik, minden monas pedig egy önálló állagot képez. Ezen activ erő két alakban nyilvánul: mint perceptio és appetitus. A perceptiónál fogva minden monas képes —, az appetitusnál fogva pedig törekszik az universumot visszatükrözni. A perceptio tehát vis repraesentativa universi, az appetitus ellenben eszközli, hogy a vis repraesentativa activitásba lépjen. Eszerint minden egyes monas az universumnak egy élő tükre. Minden monas továbbá modificálható, amennyiben az universumot különbözőleg tüntetheti elő. Ezen modificatio elve azonban az appetitus levén, a monas csak önmagát modificálhatja, mi ismét egy általános törvényt tételez föl, mely által a modificatiók folyamata szabályozva legyen. E törvény abban áll, hogy minden következő modificatio elégséges okát állandóan a legközelebbi megelőzőben birja. A monas suceessiv modificatiói eszerint egy öszszefüggő láncolatot képeznek, melyben minden megelőző modificatio mint a következőnek elégséges oka, ezt szükségképen maga után vonja. Ez igy levén, reális kölcsönhatásról az egyes monadok között szó sem lehet. Mivel azonban a lények között mindenütt mutatkozik tényleges kölcsönhatás, azon kérdés támad, miképen értelmezendő az? Erre nézve Leibnitz azt
