Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Szeged, 1873

4 ,,Sem költő sem színész én nem vagyok. Történik néha, hogy költői címmel tiszteltetem meg, de ez csak onnan jő, mivel félreismernek. Néhány kísérletemből, melyeket a drámai pályán mertem, nem kellene ily pazar következményt vonni. Ki ecsetet vesz ke­zébe és színeket vegyít, nem mindjárt festő még. Kísérleteimből a legrégibbek oly korban készültek, midőn az ember kedvet és könnyűséget örömest genienek hiszen. Ami az ujabbak között tűrhető, azokat egyenest és egyedül a kritikának köszönhetem. En nem érzem ma­gamban azon eleven forrást, mely önerejűleg fejtőzik ki, önerejűleg oly gazdag, tiszta és vidám sugarakban buzog fel. Nyomó és szívó szerekkel kell mindent magamból kisajtolnom. Oly szegény, oly hideg, oly rövidlátó volnék, ha némileg meg nem tanultam volna, mi­képen kell idegen kincseket szerényen kölcsönöznöm, idegen tűznél melegednem, szemeimet a mesterség üvegeinél élesítenem. Innen van, hogy mindig elkedvetlenedtem és meg­szégyenültem, valahányszor a kritikát gyaláztatni hallám vagy olvastam. Az elfojtja a geniet, mondják, én pedig azzal hízelkedem, hogy általa valami olynak jutottam birtokába, ami ha­sonlít a geniehez. Béna vagyok, s nekem a mankóra írt gúny nem lehet épületes. De valamint a mankó segíti a bénát egy helytől a másikig mozogni, futóvá pedig nem teheti, ugy a kritika is. Ha ennek segélyével valamit előhozhatok, mi jobb, mint amit az én tehetségemmel kritika nélkül egy más készíthetne, az nekem oly sok időbe telik, egyéb foglalkozásoktól oly szabadnak kell lennem, s jelenné tennem egész olvasásomat, észre­vételeimet, melyet erkölcsök és szenvedélyek fölött valaha tettem, olv nyugalommal átfutnom, hogy irónak, ki valamely játékszínt újdonságokkal tartson, senki a világon ügyetlenebb mint én, nem lehetne." „Azt, hiszem. így folytatja, tanulmányoztam a drámai költészetet, és ami biztosít, hogy annak lényegét nem ismerem félre, az, hogy azt tökéletesen úgy ismerem, mint azt Aristoteles a görög színpad számtalan mesterműveiből levonta, és épen azért azon állítást teszem föl, nem bánom vegyék bárminek! — Nevezzék meg a nagy Corneille egy darabját, melyet én jobban nem tudnék megírni; de nem akarom, hogy ez állítást fitogtatásnak vegyék, azért figyeljék meg"amit hozzá teszek: én jobban fogom bizonyosan elkészíteni a darabot, de azért még korántsem leszek Corneille, és azért mégsem készítettem mesterművet; jobban fogom megírni a darabot, de azért nem tarthatok sokat fel öle. Semmi egyebet nem tettem, mint amit mindenki megtehet, ki Aristotelesben annyira hisz, mint én." Ha e fölötte szerény állításban van némi igazság, az csak a míívészi képzés szüksé­gesség-ét bizonyítja, mi által Lessing úgyszólván a legmagasabb fokot érte el drámai téren; e nélkül más, valóban költői tehetségek sukkal utána maradtak, mert művészi képzettséggel nem birtak, vagy mert azon hibás nézetet vallották, hogy a lángészt szabályok által nem kell korlátozni. Hogy Lessinget mint drámaköltőt méltányolhassuk , lássuk drámai törekvé­seinek menetét. Drámai munkásságára nem csekély befolyással volt azon siker, melyet „D e r junge Gelehrt e" vigjátéka által aratott. Igen szerencsés véletlen vala, hogy lipcsei első tartózkodása épen azon időre esett, melyben Neuber asszony ujabb kísérletet tőn a drámai művészetet Lipcsében meghonosítani; a kisérlet nem sikerült, de azért egyebek között meg vala azon dicsősége, hogy Lessinget, ki hivatva volt a német irodalmat és színészetet, az önállóság útjára vezetni, a drámai életbe bevezette.

Next

/
Oldalképek
Tartalom